Mickey webnaplója

Vagy húsz évvel ezelőtt elkezdtem gyűjtögetni a konvertiták istenélményeiről szóló beszámolókat. A vallásos szakirodalom könyvpiacát uralják a teológiai fejtegetések, amelyek Istenről próbálnak valamit mondani, engem viszont az érdekelt, hogy miféle élményei vannak azoknak, akik ateista közegből néhány perc alatt váltanak, és hallatlan erős hitük (nem is hit az már), tudásuk van Isten mindent átható jelenlétéről. Miért érdekel ez? Mert nem Istenről szólnak, hanem Istenhez. Nem okoskodások ezek, hanem alapélmények, melyek meghatározzák későbbi életük egészét. (Mondjuk különös kegyelemnek.) Azért érdekesek ezek, mert személyesek, hitelesek, és megkísérelik kinek-kinek az Istenhez fűződő viszonyát megrajzolni. Nincs közöttük két egyforma, és a Lélek végtelen gazdagságáról szólnak, változatosságról, ahogyan megérinti az általa kiválasztott embereket teljes valóságukban. Megérinti és magával ragadja, hogy többé sose legyenek azok, akik korábban voltak. Bátorságot is ad nekik (legalábbis egy részüknek), hogy tegyék közkinccsé, amit megtapasztaltak. Kicsit olyanok ők, mint az evangélisták,
olyanok, mint az apostolok, akik a főtanácsnak odavágják: Nem hallgathatunk arról, ami történt, s inkább kell Isten parancsának engedelmeskednünk, mint nektek.
Olyanok is, mint a transzba eső próféták, igazak, szentek.
Olyanok is, mint a zsoltárok írói: a lényeget írják le, amely felforgatja énüket, ki- és felemeli őket, fel a transzcendenshez, s ott lebeg Isten körül gondolat- és érzelemviláguk.
Tervem töredékei számítógépemben még megvannak. Könyvet nem tudtam összehozni, mert aktív koromban minduntalan egyébbel kellett foglalkoznom. Utóbb pedig valahogyan érdeklődésem lelanyhult.
Mindezt azért írom, mert tegnap feleség hozza volt főnököm könyvét, mely konvertiták visszaemlékezéseit idézi, rövid életrajzukat hozza, s dőlt betűkkel saját szavaikat. A mű tehát elkészült, kicsit hasonlóan ahhoz, ahogyan évtizedekkel ezelőtt megálmodtam. A szerző ezúttal se én vagyok. De hát fontos ez? Pál fogalmazza (1Kor 3,4skk): Én Pállal tartok, én meg Apollóval. Mert mi Apolló? Mi Pál? Szolgák csupán... Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést Isten adta. Nem számít sem az, aki ültet, sem az, aki öntöz, hanem csak a gyarapodást adó Isten.
Emelkedett gondolatok ezek egy konvertitától, Páltól. Igaza van.
Lábjegyzet a Kiv 26-hoz. Az Úr folytatja saját szentélyének elkészíttetési tervének megmutatását Mózesnek, aki megérti. A leírás régi. A fejezet eredeti lábjegyzete kitér rá: A sátor elkészítésének mikéntje nemigen lehetséges, a korabeli szakkifejezések és technikák nem ismertek ma. Szerintem ez nem biblikusi, hanem nomád építészeti szakkérdés. Velük kellene rekonstruáltatni, hogyan nézhetett ki a szent sátor. A fejezet egyébként a sátor térválasztó drapériáit, egymáshoz kapcsolási módszerét, a faváz elkészítését taglalja. A függönyökbe kerubok beleszövését szorgalmazza az Úr. Jellemző, hogy minden lehetséges szilárd építőelem vagy aranyból készül, vagy aranyozott. Utaltam már rá: Egyiptomból bőven hoztak magukkal aranyat. Ezek egy részének beolvasztásával készült a szent sátor.   
Közöm. Elgondolkoztat, hol volt, hol van a határ a puritán és az igényesen művészi között. Én szeretem az egyszerűt, s kerülöm a nyakatekertet.  Sajnálom, ha Valakiről úgy fogalmaznak: lakozik. Jobban szeretem csak, ha lakik. Néha pedig a kevesebb mesterkélt nekem: „ki kereszted és feltámadásod által megmentettél minket”. Bennem ez így szól: aki kereszted és....
Sose szoktunk így beszélni: Tudod, az az illető, ki a szomszéd utca sarkán lakozik.
Remélem, az én stílusom nem sérti Isten méltóságát. Korábbi időket (reformkor) idézi bennem a „fentebb nem”-ben való írás. Elég Kölcsey Himnuszára, Husztjára gondolni. Ma viszont, amikor értési problémákkal küszködnek sokan zavaros világunkban, szerintem célszerűbb a mindenki által használt köznyelvet alkalmazni a liturgiában is, hogy azonnal értse a szöveget mindenki, s ne kelljen neki magában magyarról magyarra fordítani a mondatokat.