Mickey webnaplója

Jobb…
Jobb adni?
Jobbadán igen.
Magyarán szólva többnyire igen.
De kapni se rossz.
Tegnap történt, hogy az ötéves Levi fiú megjelent az ajtónkban, és a kezében szorongatott egy papírcsíkot, amelyből csillagocskák voltak kiszaggatva. Mint mondta, az óvodában csinálta nagypapának, és hogy ez egy valóságos könyvjelző. Olyan csillogó szemmel adta át, amilyennel nem szokták sem a prima primissimát, sem a Nobel-díjat átadni. Ettől aztán nagyobb is az értéke, mint amazoknak. Örültem figyelmességének, mint Micimackó csacsija, a Füles a léggömbnek és a praktikus csupornak. Mire Levi kibújt télikabátjából és levette sapkáját, már bele is raktam az általam olvasott vaskos kötet megfelelő helyére. Mutatom Levinek funkció közben. Mire ő anyjához:
 – Nézd, anya, a nagypapa máris használja a könyvjelzőt. Belerakta a könyvébe, hogy tudja, hol tart az olvasásban.
És ezt is változatlanul ragyogó szemmel vezette elő. Levi (de Domi is) a jelenben él, nincs múlt, nincs jövő. A most van, lehetőleg a most boldogsága, elfogadottsága, biztonsága és szeretete, amely árad, amelyre vevők, és amely árad alakuló személyiségükből. Van közöttünk egy olyan biztos kapocs, amely összeköt, amit nem kell magyarázni, de nem is lehet, de amely maga az élet. Ennek a jele, hogy kiesnek az időből, és pl. nem kívánkoznak hazamenni. Nem mintha otthon nem szeretnének lenni, de hát mivel a jelenben lubickolnak, és az jó, nem kívánnak változtatni rajta. El ugrabugrálnak a méretes nappaliban, szívesen bújócskáznak, csak legyen hozzá játékos partnerük.