Mickey webnaplója

Ma reggel azt jutott eszembe, hogy ezen a földön egyetlen projekt van, a szentháromságos egy Istené. Már Pál utal rá, amikor azt írja, hogy benne (Krisztus) áll fenn minden. Őérte teremtetett a világegyetem, és mi magunkra reflektáló lények is, akik hozzá fogunk érkezni. Az a furcsaság, hogy ami megvalósul, az valamiképpen az ő akarata. Pedig a  világ tele van ellentétekkel. A szemet gyönyörködtető valóságelemek mellett sok szörnyűség is jelen van. Ezeket ki se tudjuk sokszor védeni. Mivel mi nem látjuk az Isten felől a valóságot, rettenetes dolgoknak is tanúi lehetünk. Persze nem vagyunk istenek. Képtelenek vagyunk felfogni a bűn, a rossz misztériumát, de a halálét se. Belátjuk, hogy egy élőlény születése pozitív, gyönyörű, egyszeri és a gének adta gazdagságot hordozza. Nem értjük, miért kell befejeznünk földi létünket, és azt se tudjuk, hogy elszenderedés a végünk, vagy hatalmas szenvedések között megy-e végbe.
Az Isten (és így Krisztus) terve a mi szegénységünk feloldása, és odaát a „megistenítésünk”, amennyiben egyre inkább megismerjük a szeretetet.
Most még csak töredékesen látunk, mintegy tükör által, homályosan, akkor majd színről színre, most még csak töredékes a tudásunk, akkor majd úgy ismerünk mindent, mint minket ismernek – fogalmazza meg Pál a szeretethimnusza végén.
Pál zseni volt, vagy karizmatikus – vagy mindkettő.   
Tisztán látott, összefüggéseiben szemlélte a világot, s ráébredt arra, amit Pierre Teilhard de Chardin évezredek múltán fedezett fel ismét, hogy a világ Isten egyetlen projektje, amely fejlődést mutat.
Ám Krisztussal kezdődik és vele is végződik, mert ő az alfa és az ómega.   
Hogy mi vitt erre a gondolatsorra? Alighanem az, hogy tegnap befejeztem A csönd ereje c. könyvet, amely valamiképpen a lényeget fogja.