Jó száz évvel ezelőtt élt (adnázsdi zsil-bil) egy öregember, mégpedig eléggé nyomorult körülmények között. Apánk elbeszélése szerint Bacsik volt a vezetékneve. Az öreg egy sok ablakszemes szuterénben lakott, nagyjából egy pincében. A helyiségben néhány tonna szén volt felhalmozva, mert az öreg olvasta valahol, hogy kiapadóban a világ szénkészlete, és ő nem kívánt megfagyni. Így élt hát a szénkupacok és a pókok között míg meg nem halt. Azóta eltelt száz év, és a világ szénkészlete máig sem fogyott el, amivel persze nem akarom azt bizonygatni, hogy soha nem is fog.   
Kicsit így vagyunk az olajjal is. Kapjuk időszakonként a híreket: Fogytán az olaj, mi lesz velünk? Más hírek szerint újabb és újabb olajmezőket találnak a kutatók. Kinek van igaza? Mi lesz, ha tényleg olaj nélkül maradunk. Elég csak a műanyagfelhasználás elterjedtségére gondolni. Se zacskó, se egyszer használatos eszközök az egészségügyben, és így tovább.
Fenyeget még a klímaváltozás, ami a legegyszerűbben úgy fejezhető ki, hogy emelkedik az átlaghőmérséklet. Elgondolom, hogy kedves unokáink milyen sokat fognak szenvedni tőle, és unokáink unokái, ha lesznek, még többet.
Az ember az adott körülmények között teszi, amit tehet, igyekszik ökológiai lábnyomát visszaszorítani, amennyire tőle telik (kellene is, mert kétakkora Föld tudna csak megbirkózni az igényeinkkel, mint amekkora valójában).
Felelősségünk?
Mindenkinek van.
Éljünk egyszerűen, kevés eszközzel, barátságosan másokkal, osztozkodva velük. A többi nem a mi dolgunk.
Hátha megfordulnak a trendek, hátha okosaink ma még nem látott megoldásokat találnak.
Barátunk szokta mondani: Mindnyájan Isten kezében vagyunk.
Csak megerősíthetem. Isten tenyerén vagyunk, és az jó hely.
Onnan nézve a Földünk gyönyörű hely, hatalmas érték, amelyet teljes mellszélességben óvni kell.