Ezt éltem meg tegnap. Váli Deske két szakaszt idézett egy versből naplójában, s kilátásba helyezte, hogy aki kitalálja ezt a nehezen megfejthető feladványt, ti. hogy ki írta a verset, azt névvel felteszi a dicsőségtáblára. Na kijelöltem a nehezen megfejthető vers első sorát, majd megkínáltam vele a google-keresőt. Az megmondta, hogy Michelangelo verséről van szó, én meg megírtam Deskének, hogy Michelangelo verséről van szó. Ő föltett a dicsőségtáblára névvel. De mi itt az én érdemem? Az, hogy tudom, milyen műveletsor vége ad eredményt. Ez ugye nem azonos azzal, hogy a költő által haszált stíluselemek gondos tanulmányozása és olvasottságom erejénél fogva megkísérelem behatárolni, mikor élhetett, miért ezt a témát választotta, ki lehet, aki így írt. Az előző csak egy mechanikus sor, utóbbi pedig szellemi teljesítménynek számítana. Az eredmény tehát csak elvileg ugyanaz. Semmiképpen sem érdemel dicsőségtáblát.
Ma reggel Júdás árulásának története volt az evangélium. A ferences barát prédikációjából néhány mondat megfogott. Jézus mondja: Még ezen az éjjel egyiketek elárul engem. Azt kérdezik tőle a tanítványok sorra: Csak nem én vagyok? Hát igen. Kérdezhették, mert valamennyien potenciális árulók voltak. És ne áltassuk magunkat, mi is valamennyien potenciális árulói vagyunk. Ugyanolyan veszélyeztetettek, mint amazok voltak. Nem véletlenül mondjuk: Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.
Utolsó kommentek