A magyar valóság úgy fest, hogy két
társadalmi vonulata meghatározó. Az egyik a nemzeti értékekben gondolkodók
köre, a másik a globalizmus hívei, kb. a nemzetközi nagytőke érdekeit
képviselőké. Ugyanilyen sorrendben az egyik nagyjából szegény, a másik nagyjából
gazdag. És ugyanilyen sorrendben az egyik nagyjából valláserkölcsi alapon áll,
a másik erkölcse a siker. Utóbbi szemében valóságos erkölcstelenséggel ér fel a
kudarc. Érdekérvényesítő képessége hasonlíthatatlanul nagyobb, mint az előbbié. Eszköze többek között a fojtás, amiről már említést tettem.
A 2006-os évben sokakban felmerül: hogyan tovább, vagy ha
úgy tetszik, mi is keressük azokat a kapaszkodókat, melyek kapcsán Keresztelő
Szent Jánoshoz ilyen kérdéssel fordultak a vámosok, a katonák, különféle emberek: „És mi mit tegyünk?”
Ő elmondta kinek-kinek, hogy mit tegyen. Más ízben Jézus is elmondta. Pl. ezt mondta: „Szerezzetek barátokat a hamis mammonból.”
Én is ilyesvalamit vélek felismerni. A nemzeti affinitású
térfélen tartózkodók nem fedik le a gazdaság minden részét űzött
foglalkozásukkal. Úgy látom, hogy elsősorban az igazságszolgáltatás (ügyvédek,
ügyészek, bírók), a bank- és egyáltalán a pénzvilág, a menedzsment, a
tömegtájékoztatás (média, sajtó), a politikusi pályán mozognak aránytalanul kevesen. Ha tehát azt akarjuk, hogy ráhatásunk legyen a társadalom, a
gazdaság, a politika, a gazdasági és államigazgatási területekre, akkor
gyakorolnunk kell, akkor el kell kezdeni képeznünk magunkat ezekben az
irányokban. Akkor gyermekeinket küldenünk kell ezekre a pályákra, mert különben
olyan kezdők maradunk bennük, mint az első generációs autóvezetők. Nincs modellünk,
nincs előképünk, nincs rutinunk, nincs mondandónk, jószerével kérdéseket se
tudunk megfogalmazni, nemhogy megválaszolni őket. Jelenlegi képzetségünk kevés ahhoz, hogy lefedjünk mindenféle gazdasági ágat, elsősorban tehát az irányításhoz szükségeseket. A vasfogú tőkésvilág pedig a fojtás többé-kevésbé tudatos
nagymestere. Ellenszélben kell betörnünk a territóriumukra. Tetszésük
ellenére. Ráadásul úgy, hogy értékőrzők maradjunk. (Ha te járnál ott, ahol én jártam, nem volnál már ártatlan - énekelte Szörényi egykor.)
Egyszerű volna is mindez, ha nem éreznénk, tapasztalnánk lépten-nyomon, milyen szalmaláng természetűek vagyunk. Márpedig a vázolt felismerés átfutási ideje egy vagy talán néhány emberöltő. Vajon van-e rá elég időnk, van-e rá elég kitartásunk, van-e elég tudatosság bennünk, hogy egyáltalán felismerjük, mit jó tennünk.
És addig? Addig folyvást küszködni kell, állapítja meg Petőfi, aki maga is úgy látta, hogy nem jött még el a Kánaán. Nos addig naponta meg kell vívni csatánkat önmagunkkal. Hogy mind alkalmasabbakká legyünk a jövőnkre. Aki egy szemetet eltakarít, az anarchiának ad vele egy pofont. Aki pedig szemetel, maga is anarchistává lett.
Utolsó kommentek