Azt írja az újság, hogy a Chelsea vezérigazgatója 12 milliárdot keres. Nem is olvastam tovább. Nem érdekel az a cikk, amelyik egyetlen hangsúlyos felütést ismer, hogy X milliárd. Marhára nem izgat, hogy percenként keresi, s akkor se, ha élethosszat dolgozott érte. Egy érdekel, hogy akármekkora jövedelmét mire fordítja. Alapvetően kétfélét tehet vele: elpazarolja vagy kamatoztatja a közjó javára. Elpazarolja, ha körbeutazza luxushajón háromszor a világot, ha méregdrága italokra költi el stb. Kamatoztatja, ha megfinanszírozza a Carnegie Hallt, az MTA-t, hidat épít, munkahelyeket teremt stb.
Nem azt mondom, hogy nincs joga a pazarláshoz, hanem azt, hogy nem jó szívvel olvasom az ürességeket. Valahol már kifejtettem, hogy erősödő érzésem szerint egy határon túl értelmesen nem lehet pénzt elkölteni. Alig pénzből vegetál az ember, és egyetlen célja van, valamit enni, valamivel jól lakni a túlélés okán. A szükségletek változatos kielégítéséhez szabadon elkölthető javakra van szükség. De arra semmiképpen nincs szükség, hogy föld kicsinek számító hányada élje fel több mint ötmilliárd ember életlehetőségét.
Rövidre kellett volna fognom. Az igazságos elosztáson van a hangsúly. Az igazságos közteherviselésen, a jogok, jövedelmek igazságos elosztásán. Persze mindez illúzió, akár a szocialista múltba, akár a kapitalista jelenbe tekintünk. Azért akad olyan térsége a világnak, ahol viszonylag emberi módon állnak e kérdés megoldásához az ezernyi buktató ellenére. Őket kellene utánoznunk. Megpróbálom. Azzal kezdem, hogy nem olvasom el, hánymilliárdos jövedelmet ügyeskedik össze magának XYZ. Legyen az ő baja. Magam inkább az igazságos elosztásért dolgozom.
Utolsó kommentek