Mickey webnaplója

Ma piros ingben mentem el hazulról.  Néha beletrafálok a liturgikus színbe. Ma Edith Stein vértanúságának ünnepe van (†Auschwitz).
Ha már piros, megjegyzem, reggel vért vettek tőlem. Mióta kikerültem a kórházból minden hónapban ezt teszik velem. Kérdeztem:
– Életfogytig?
– Igen – felelte lakonikusan az eü szolgálatosa.  
Na szép kinézünk! Eddig a szívemnek kellett állandóan dolgozni, meg a tüdőmnek. Ezeknek muszáj folyamatosan tartani a ritmust. Persze az étkezéseknek és szomjunk oltásának is meg van a visszatérő üteme. Naponta háromszor kapkodom az orvosságokat, és havonta mostantól a véremet is veszik. Nem akkora öröm ez, és türelem kell hozzá, alázat a megkopásom elfogadása.
Hát még a szatyor gyógyszer kicsomagolásához, szortírozásához, adagolásához mekkora önfegyelem kell. Úgy érzem magam, mint a féllábú, aki a művégtagját felvenni elvonul egy félreeső helyre, hogy ne lássa más az esendőségét. Én is jobban szeretem, ha egyedül vagyok itthon, és elvégzem az előzőekben írtakat. Negatív érzéseim vannak ilyenkor. Talán csak annyi benne a pozitívum, hogy ezek az érzések az enyémek. És ameddig érzéseim vannak, addig élek is.    
Tehát egyik fél órában kicsomagoltam a negyedévre felírt pirulákat, egy másik félórában alaposan felporszívóztam a lakást, mert azt is akkor szeretem végezni, amikor nem lábatlankodik itt senki.
Nem viccelek: Megnézem a meteorológiai előrejelzést is, mert jobban szeretek hűvösben ügyködni, mint hőségben. Ma még hűvös volt délelőtt. Igyekeztem is túl lenni a takarításon, mert hét közepére kánikulát jeleznek.
Ezzel a hírrel kellett volna posztomat indítani. Tegnap Éva megerősítette, amit már a múltkor is említett. Kéthónapos várandós kismama. Újabb Cavalli unoka várható.
Ez nagy öröm. Nagy a Francois öröme – meséli Éva.   
Persze mi is örülünk. Meg kell becsülni a kis emberkéket.