Mickey webnaplója

Harry Belafonte (†2008) nemcsak a Banán-dal okán lett híres. Sokszor eszembe jut egy nagy arénában felvett, tízezrek előtti szereplése. Belafonte valamiért el akarta énekelni Matilda c. számát. Ezért a közönséghez fordul egy kérdéssel: Ugye, a Matilda c. számot szeretnétek hallani. A lelkesedéstől nem volt meghatódva, ezért újfent megkérdezte közönségét, immár a kezét fülére helyezve, hogy jobban hallja a válaszukat. Természetesen zúgott az igen. Ettől felvillanyozva az énekes azonnal belefogott az egyébként kellemes sláger éneklésébe.
Most megkérdezem tőletek: Akarjátok-e, hogy még foglalkozzam Tömörkény megfogalmazásaival?
Nem hallom!!!.
Most hallani vélem az igent. És ez azért nagyon jó, mert úgyis az következik alább:  
***
János az utolsó kanász bölcsessége: „Csak az lehet tekintetes úr, akinek már az apja is az volt. ” Megfellebbezhetetlen bölcsesség. Nem is igazság, axióma.
János kanász panaszosan mondta a mezőn a körébe sereglett állatoknak: „Azért nevellek bennötöket ennyi gonddal, hogy mire felnöveködtök, nem látlak többet bennötöket. Mert a gazdátok ki fog bennötöket a birodalombul, oszt kést tösz a torkotokra. Ilyen kegyetlen a világ.” hogy a világ milyen kegyetlen, csak egy példát említek, hogy ki ölte meg Kennedyt, máig sem tudjuk. És azóta hányakkal végeztek gyorsan vagy lassú halállal.
***
A vízimolnár véleménye: a gőzmalmok gyors gépe megégeti a lisztet, nem úgy, mint az ő köveik, amelyek lassan, méltóságteljesen forogtak. … más ízű volt annak a kenyere. A kenyér íze azóta is változott. Hol van már a tömör, tartalmas tésztájú kenyér? Ízfokozóval és térfogatnövelővel készülő kenyér a mienk. Persze örülhetünk neki, hogy egyáltalán van. Fájdalom a milliárdnyi éhezőnek nincs.   
Egy eredeti T.-i megfogalmazás. A vízimolnár a kutyáról: Mert nézze csak, aki valóságos, hű kutya… köztük, aki embörnek embörebb embör, mint amilyen embör némelyik embör…
***
Jót mosolyogtam egy hangulatos-humoros novellán (Alku a szülével). Ebben leírja, hogy milyen közelharcot folytat a múzeumnak néprajzi anyagot gyűjtő pantallós emberrel az iránta teljesen bizalmatlan szegény asszony. Azt véli, hogy az „úr” ki akarja rabolni. Nem érti, minek neki a sok régi lom. Az gazdagon megfizeti az ócskaságokat, s végül a primitív asszonyka csak ennyit mond: Hát már csakugyan látom, hogy elcsalta mindönömet.
Jut eszembe, nem lehetett könnyű dolga a népdalgyűjtőknek se. Minek magának az én éneköm? – puhatolóztak, bizalmatlankodtak.