Mickey webnaplója

Kihívások pergőtüzében élünk. Ki lesz az első? A kérdés nemcsak a Rain man c. film miatt ismerős. Mindennapjainkat át- és átszövik a versenyek, versengések, megmérettetések, lobbizások a sikeres szereplések érdekében.
Ácsi! Mondom én.
Nem érdekel, hogy A vagy B csapat lett a győztes, nem érdekel, hogy mennyit nyert a Honfoglalás c. vetélkedő győztese, nem érdekel, hogy ki nyerte meg a Virtuózokat, s az sem, hogy ki lett a Röpülj, páva győztese, vagy a Felszállott a páváé. 
Nem vagyok hajlandó szavazni arra se, hogy ki legyen az év embere, ki legyen prima primissima…
Még sok hasonlót tudnék sorolni, amivel a közmédia világszerte arra akar rávenni, hogy legyünk az elsők, legyünk a legprofibbak, versenyezzünk és győzzük le a nálunk gyengébbeket. Végül is ez történik, amennyiben igazságos megmérettetésben mi győzünk.
A létért való küzdelem korszakában ennek jelentősége lehet, a kérdés, hogy korunkban értelmes-e a létért küzdeni? Érdemes-e egymást és saját magunkat gyötörni még nagyobb teljesítményekkel. Az élsport mutatja, hogy egy határon túl a teljesítmény fokozása ajzó szerek nélkül nem megy. Magyarán elérkeztünk az emberi teljesítmények felső határához. És egyre több ilyen terület akad.   
Szeretnék átlépni ezen a globális kergetődzésen.
Egyszer Szinetár Miklós rendező emlegette, hogy az amerikai rajzfilmek arról szólnak, hogy „a hátsó kergeti az elsőt”. Nagyon igaza volt, és nemcsak az amerikai rajzfilmek sajátja ez.
Sándor György parodizálja: „Egyenlő pálya, egyenlő esélyek: Fiacskám, neked három lábad van?”
Azt hiszem, Albee Nem félünk a farkastól c. drámájában hangzik el a hajszolt élet fricskája: „Előre, majd még előbbre, így jutunk a legelőre.”
N.B.: Kodály is tiltakozott a kórusversenyek miatt. Úgy vélte, hogy a kórustalálkozók célja az, hogy a résztvevők kölcsönösen megfürödjenek az elhangzó produkciókban. Ki képes objektíven megállapítani, hogy a sok jó kórus között ki a legjobb.
Utoljára a kiírt fotópályázatok kísértettek meg engem. Kié a legjobb kép? Szerintem nincs legjobb kép, csak képek vannak. Többé-kevésbé hatnak a szépérzékünkre, vagy meghökkentenek. Elég, ha gyönyörködünk bennük. Ha elkap a gépszíj, nehéz megállni. Még jobb akarok lenni, még több elismerést bezsebelni. Ezt látom a FB.-on.
Naponta találkozom ilyesmivel: A nap képe, a legtöbb lájkot kapott kép. Már-már kezd zavarni. A képek a maguk módján szépek és kész.
Ezt a versenyzési kényszert látom unokáinkban is. Ki lesz az első, ki ügyesebb, ki kapta a nagyobbat…
Ezért aztán igyekszem megreformálni a versenyesélyeket az abesszin makaó mintájára. Most az nyer, aki később ér fel az emeletre. Most az az első, aki a második, most az győz, akit nagypapának hívnak. 
Most nem érdekel, hogy ki az első, hogy ki győz, hogy ki mászik magasabbra az uborkafán.
Írva van: „Mid van, amit nem kaptál?”
Akkor meg... 
Sokkal fontosabb, hogy harmóniában legyek (legyünk) önmagammal (önmagunkkal), és örüljünk az életnek a maga jelenvalóságban.