Vásáry Tamás meséli Kodály tanár úrról: Kodály, aki a jazz-t nem tekintette jó zenének, és a tangóharmonikát sem tartotta igazi hangszernek, kivéve, ha Tabányi Mihály játszott rajta, egyszer megkérdezte a tanítványaitól, hogy szerintük mi a jó és a rossz zene, mitől jó a jó zene és mitől rossz a rossz zene. „Válasszanak két dalt – mondta –, az egyiket a jóra, másikat a rosszra példának!” A növendékek persze egy ócska slágert egy Schubert-dallal vetettek össze, de bárhogy is indokolták, minden érvet példával illusztrálva cáfolt Kodály, tehát a komolyzenei kompozíciókból vett rossz megoldásokkal illusztrálta mondandóját, és azt a következtetést vonta le, hogy  így nem is lehet meghatározni a jót és a rosszat. Az ízlést kell magunkban fejleszteni, s az majd megmondja, hogy mi a jó és mi a rossz. 
Mindezt azért emlegetem, mert a FB-on van egy Komolyzene-kedvelők és -művelők klubja, amely zárt csoport, s amelynek tagja vagyok én is. Némelyik tag nagyon komoly véleményt alkotott a komolyzenéről, szigorú határokkal véve körül. Pedig. Nemde érvényes a zene területén is, amit Picasso mutatott be a komoly képzőművészetben? Látta, hogy a mindenáron való modernkedésre éhezik a közönség, s elhatározta, hogy ezt az igényt kielégíti. Elkezdett ennek a piacnak dolgozni. 
Vagy nemde hatalmas reklámot igényel a magas művészet is? Már jó száz évvel ezelőtt az Amerikában fellépő tenorista Leo Slezak kénytelen volt egy általa korábban sose látott kecskével mutatkozni, amikor kiszállt a tengerjáróból az Újvilágba, mert elvárták a magazinok, hogy „kedvenc kecskéjével” mutatkozzon a kamaraénekes úr.
Még ide írom T. L. Liszt-díjas karnagy megjegyzését, aki sok kortárs zeneszerzővel áll kapcsolatban. Az ő véleménye korunk zenéjének a megítélését illetően az volt, hogy ismerni kell a zeneszerzőt. Aki hiteles ember, annak a zenéje is hiteles lesz. A nem hiteles zeneszerző kompozíciójának a hitelessége legalábbis megkérdőjelezhető.
Hogyan is igazodhatnánk el a duodekafonális hangzásvilágban, a hangfürtök korában, a kottával alig, vagy egyáltalán nem leírható művek között? Hiteles-e egy zaj, hiteles-e egy fájdalomküszöböt átlépő fortisszimó?
Hiteles-e a cakewalkot elhagyó, a ragtime-ot elhagyó, a bebopot elhagyó, a bluesformát elhagyó a cooljazzt elhagyó, a freejazzt elhagyó, a mindent korlátot elhagyó és felrúgó progresszív jazz?    
Amit a zenéről meg lehet állapítani az annyi, hogy a munkadaltól hosszú fejlődésen keresztül vezetett az út a népzenéig, népdalig. Ezekből a többnyire négysoros periódusokból álló zenékből nőtt ki az individualista zene, a többszólamúság, az összhangzattani sajátosságok szabályossága, hogy egyre absztraktabb műveknek adjon teret. A konkréttól az absztrakt felé tart a jazz is és a komolyzene is. Végül is mintha a lehetőből a lehetetlen felé tartana a mindenáron való fejlesztés, újat hozni akarás.