Naponta vitaműsorokkal találkozhatok a tévé képernyőjén. Aztán hogy végignéztem, felemás érzésekkel kelek fel a kanapéról. Igazból értelmetlen viták ezek, amelyek nem oldanak meg semmit se. Talán nem is az a céljuk, hanem csupán annyi, hogy a magukban összegyűlt gőzt levezethessék a vitatkozók – helyettünk is. Arra pedig azért van szükség, hogy a forradalmakat elkerüljük.
A vitákról alkotott elméleti meggondolásokat még gimnazista koromból hoztam magammal. A piaristáknál tanultam, hogy egy vitának akkor van értelme, ha a felek visszanyúlnak ahhoz a közös platformhoz, ahol még megegyeznek, azután jönnek az észérvek pró és kontra. Ha minden fél elég intelligens és kész a kompromisszumokra, akkor van némi esély arra, hogy az álláspontok közeledjenek egymáshoz, vagy éppenséggel kialakuljon közöttük valamiféle megegyezés. Ám az általam ismert műsorokban erre fogadókészség nincs, így felpaprikázott felek pattannak fel a műsor végén a helyükről, esetleg cinikus ábrázattal. A nézőben pedig megmarad a görcs amiatt, hogy a viták parttalanok, nem jutván a felek közös nevezőre szinte soha.
Magam egyebekben meglehetősen utálom a vitákat, talán éppen a fentiekért, hogy az ilyenek mondanak eztet, amazok mondanak aztat, és az eztetek és aztatok a végtleneben se találkoznak. Talán jezsuita gimnáziumba kellett volna járnom, ahol a vitatkozást művészi fokra fejlesztették. Egykor az osztályok két táborra szakadtak, és állítottak valamit, a másikak pedig fújták a magukét, s az óra végére valamiféle döntésre kellett vinni a dolgokat. Nem véletlen szól a jezsuita anekdota arról, hogy a Rómában tanuló teológusuk a vitatkozást gyakorolandó vitába száll a szakács testvérrel, és azt fejtegeti neki, hogy nincs Isten. A jámbor konyhás testvér persze érvel, ahogy teheti, de az érveket nem tudja cáfolni, ezért kifakad: Lehet, hogy nincs Isten, de Szűz Mária van, és az nekem elég.
Nos, én az előzőek miatt inkább focimeccset nézek. Egy jó meccs jobb, mint egy vitaműsor. A legjobb persze kikapcsolni a tévét.
***
Ugye az ízek harmóniáját a jó receptek biztosítják. Egy jól elkészített ételsor kulináris örömet szerez, és jót tesz a szervezetnek. Ugyanilyen jót tenne a beteg szervezetnek, ha jó receptek segítenék a betegségek leküzdését. Jó gyógyszer-sorozatokat kellene alkalmazni, hogy a mellékhatások ne legyenek kockázatosak. Egyelőre nem itt tartunk. Nemcsak hogy ilyen sorozatok nincsenek, de a páciensekre is különféleképpen hatnak a drogok. Nem egyforma a betegek érzékenysége sem. Legalább oda kellene eljutni, hogy különféle komplexekkel bombázzák a testet, olyanokkal, amelyeknek nem egymás hatását kiölő, és újabb nyavalyákat okozó az összetételük.
Tudom, éhes disznó makkal álmodik.
De hát hol az a makk?
2020.01.23. 06:49 emmausz
A vitatkozásról
komment
A bejegyzés trackback címe:
https://emmausz.blog.hu/api/trackback/id/tr8315422198
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek