Mickey webnaplója

Tegnap a templomból hazafelé betértünk a helyi patikába, ahová megérkezett virtuális „felhőben” a szokásos negyedévi gyógyszerkiváltási lehetőség.
Nincs papírrecept,
nincs ezekkel való ötféle manuális tennivaló.
Leolvasás alul felül, PC-be vitel, a
gyógyszer kódjának beolvasása,
pénztári munka,
receptek aláírása. 
Ami a számítógépben van, azt adja ki a patikus, és arról ír számlát. Mindez elég rutinosan történik. Ott hagytunk ötvenezer forintot, telepakoltuk nagy bevásárló szatyrunkat, majd hazafelé vettük az irányt. Még ki se szálltunk a kocsiból, amikor kapjuk a hírt, elhunyt az éjjel Emil. Kicsit volt nálam fiatalabb, és barátságunk immár hatvankét évre tekintett vissza.  
Tudtuk, hogy halálos beteg. De akkor is.
Már csak egy ugyanilyen régre menő baráti kapcsolatom maradt, Laci.
Nagy az űr, mert bár az életállapotunk, viszonyaink lazítottak is kapcsolatunk szorosságán, kölcsönös megbecsülésünk mindvégig megmaradt. Sokan gyászolják őt, és friss a seb.
Tegnapelőtt idéztem meg Bud Spencert, aki hosszú élete végén érdeklődéssel fordult a másvilág felé nyitásban, azt hangsúlyozva, hogy vágyik megismerni a végtelen szeretetet és lehetőségeket. Ő új kalandokban gondolkodott. Utolsó szava ez volt családtagjaihoz: Köszönöm.
Odaát nincs pártpolitika,
nincs hatalmasra nyílt olló a szegények és gazdagok között,
nincs mélyszegénység,
nincs migráns-kérdés,
nincs gyógyszer,
nincs kezelés,
nincs fájdalom,
nincs könny,
nincs értetlenség,
mindezek nincsenek, és nem is hiányoznak.
Van viszont béke,
szem nem látta, fül nem hallotta, értelem fel nem fogta ajándékok azoknak, akik odakerülnek. 
Emil most ezt megtette.
Többé nem lesz beteg,
nem fárad el,
álmos se lesz,
minden kellemetlenségtől egyszer s mindenkorra megszabadult, és remélem,
módja adódik arra, hogy segítse az ittmaradottakat.
Kívánom, hogy így legyen.