Mickey webnaplója

Felettébb tetszik a festő-író-pap Prokop Péter alábbi kitétele: Ablakom ripityára tört. A ritmussal ívesen szaladó vonalak elragadóak! A szoba falára is odaillett volna absztrakt dekorációnak. Vágytam rá, hogy a ház összes ablakát különféleképpen betörjem. Ékkel, golyóval, nyomással, pattintással, hatást és rajzmintát hozhatnék létre. Kiválasztanám a legsikerültebb ötvenet, s kiállításra vihetném. A sajtó artisztikusnak vélné. Színes lámpákat szerelnék eléjük, mögéjük… Állati ragyogó ötlet, de senkinek se kell. (198, 200.)
Itt kezdtem magamra ismerni. Ez a jó ember készített csaknem 10 000 festményt, rajzot, grafikát, megírt tíznél több vaskos kötetet az őt foglalkoztató témákról. Kapott elismerést és kritikát bőven.
Nos, én kijavítottam többszáz kötetet, megszerkesztettem, megírtam néhányat, elkészítettem többszáz cikket, kb. 6000 posztot, s készítettem 30 000 fotót. Utóbbiak egyik kedvelt témája az üveg. A palacküveg, a vízzel telt edény, a rá eső reflexek, a fagynak és esőzésnek kitett szélvédő, amely érdekes festményekké varázsolja az üveg túlsó oldalán lévő tájat. Szeretem a katedrálüveg játékát egészen hasonló okokból, s valahányszor lencsém elé kerül egy érdemes téma, lekapom, mert megéri. Hát hogyne venném észre a kétségtelen hasonlóságot a Prokop-életmű és a sajátomé között. Talán e felismerés miatt szeretem olvasni köteteit, noha általában személytelenül ír, egyes szám harmadik személyre távolítva el magától saját véleményét, máskor meg nekem túlságosan didaktikus.
Mégis.
Amiről ír, az többnyire tetszik. Amilyen szókimondó, olykor meglep. Hiányzik belőle minden diplomatikus hajlam. Nem kívánja szépíteni, beburkolni, becsomagolni mondandóját. Odavágja pacekba. Ha tetszik, ha nem – a megkritizált társadalmi rétegnek. Mint az elkésett forradalmár, aki meglett kora ellenére se higgadt le.
Mindazonáltal szeretem, s bizonyos fokig a sajátomhoz rokonnak érzem gondolkodásmódját.  
Ezért tovább prokopozok
Így is lehet – írja. Nem ünneplésre születtem. A csinn-bumm, kikapcsolódás, megokolt lustaság helyébe a monoton, remetés, robotos, magam tetszése választotta munkámnak örülök. (218.) Saját útját járja. Ezt próbálom magam is.
Papok barátja klubtag, harmadrendi, lovag, kékvérű, kokárdás, sok polcra tolakodott vallásos; tolvajabb, harácsolóbb a levitézlett kommunistánál. (233.) Íme, a meglett korú forradalmár.
A pártos, irányított sajtó átrajzolja a hallottakat. Hisz az maga tömegirányítás, mit és hogyan válogat ki a riporter. Mit tart arra érdemesnek, hogy a bamba nagyközönség ízlését a magáéra átnevelje. Ahogy én is agyformám szerint mételyezem olvasóim. (254.) Nekem higgyetek, ne a sajtónak, ne is Prokopnak. Nem bambák, akik posztjaimat olvassák.
A szomszéd kórteremből idezsong, megállás nélkül: ütemesen konokul karattyolja mindókáját egy elszánt nő. Ki lehet az áldozata, ki kényszerűen hallgatja? Szóhoz nem juthat egy pillanatra sem. Van-e legalább pajzsa, mit maga elé tarthat? Végre csörömpöl az ebédhozó kocsi. Majszolás közben nem kárál a kotlós, a kakas sem kukorékol. (265.) Tapasztalatból mondom.
A kórház sajátos világ.
Benne az egészségügyisek, benne a betegek.
Benne a hívők, benne az ateisták.
Benne a gyógyultan távozók, benne az elhunyók.
Benne a csendesek, benne a hangjukat állandóan hallatók.
Benne a szegények, benne a dúsgazdagok.
Benne az alkalmai betegek, benne a visszatérő rutinosak.
***
Március 15. Kitettem a trikolort a ház falára. Egy kezemen meg tudom számolni, hány házon látom az utcánkban.