Így estefelé bekészítem a másnapi kávét, kiszámolom a beveendő pirulákat, s azon gondolkozom, hogy miről szóljon a hajnali posztom. Téma mindig adódik, csak néha nem akar eszembe jutni.
- Hétfőn talán a legjellegzetesebb mozzanat a csomagküldőtől várt rendelés megérkezése (sütőajtót szigetelő gumi, a régi szétszakadt). Megérkezett egy pukkantós borítékban.
- Tegnap szintén szállítottak, a régi mikrosütő helyett újat.
- Ma a másik házhoz szállítás az élelmiszercsomag volt. (Tücsi szervezi ezeket a rendeléseket, mert szeret szervezni, és jó, hogy így van, mert én meg nem szeretek szervezni.) Az is megjött. Ketten hozták, pedig egy karton tejet kértünk. Tán már nem is volt raktáron. . Aztán a háborús viszonyokra való tekintettel jön az előre csomagolt dolgok lemosása, és félretétele néhány órára, mert hát „senki se tudhassa…”
- Úgy várjuk a rakományt, mint annak idején a levélben előre jelzett, Amerikából indított csomagot. Az akkori postás a vállára ültette valamelyik kisebb tesómat, tán a nagyobb baksis reményében. Mi meg izgultunk, mi érkezett, mi nem, minek örülhetünk kiváltképpen. Emlékszem, az amerikai csomagban rendszerint leltárt találtunk kézzel írva. Egy alkalommal ezt olvastam: fírfüng. Mi a csoda lehet az a fírfüng? Kizárásos alapon jöttünk rá a megoldásra: Férfiing. Az „e” betű nagyon sovány lett, a két „i” betűt meg ü-nek olvastam.
Rég volt, tán igaz is volt.
- Postás. Még régebben postás szerettem volna lenni, mert az sokat biciklizhet.
- Utóbb meg a Telek gyerekek és a postás kapcsolata elevenedik meg bennem. A Telek gyerekek igen aktív fiúk voltak. Történt, hogy Velencén nyaraltak cseresznyeérés idején. A háznál hatalmas cseresznyefa állt, s a lombok között valahol a fiúk szemezgettek. Amikor a postás odaért, lekiabáltak a fáról: - Jó napot, postás úr, van levél? Mi vagyunk a Telek gyerekek.
Ez a hang bennem él, s eszembe jut, amikor a postás megjelenik a házban. Az etikett és protokoll nem teszi lehetővé, hogy lekiabáljak neki: „Jó napot, postás úr, van levél? Én vagyok az id. Gyorgyovich.”
- Még posta. Valamikor buzgott bennem az önérzet, és tán a humor is. Hazaérkezvén rendszeresen megnéztem, van-e valami a postaládában, s rendszeresen megjegyeztem: „Nincs levél, késik a Nobel-díjam.” Ma már elléptem a földi hiúságok jó részétől. Pl. nem érdekel se a Nobel-díj, de más díjak se,talűn az egy nyugdíj kivételével.
***
A poszt címe azt sugallja, hogy jöjjön a Beatles-dal, de talán mégse. Bartók Kanásztáncát javallom meghallgatni. Egy zenei miniatúra is csilloghat, mint az ékkő. Ez nekem ilyen. https://www.youtube.com/watch?v=lUWCY2PDsJc&list=RDlUWCY2PDsJc&index=1
Utolsó kommentek