Mickey webnaplója

Azt álmodtam, hogy zuglói házunk lépcsőházában fejtegetek, javítgatok, szöszmötölök egy szőnyegen. Munkámat befejezvén nyomom a csengőt, de bentről nincs rá reagálás. Nyomom és nyomom, mígnem elunom és előkotrom a kulcsot a zsebemből, és kinyitom az ajtót. Bemegyek, ekkor kel fel a feleségem a heverőről, és csodálkozik rajta, hogy miért zörgetem fel, amikor van nálam is kulcs. Egyik vicc poénjára hajaz az álom. Valahogy úgy szól, ha nem kínálsz meg cigivel, nem akkora a baj, majd az enyémből szívok.
Tehát feleségem álmosan rám csodálkozik, hogy miért keltegetem, ha nálam is van kulcs.
Bementem.
Együtt ülünk az ebédhez. Megvárta, míg befejezem, a munkát.
Bennem pedig egy idétlen nóta szól. „Nékem olyan asszony kell, ha beteg is keljen fel. Főzze meg a vacsorát…” Na hiszen. Genderista-feminista korunkban teljesen szalonképtelen ez a nóta. Korábban is csak részegek énekelték a kocsmában, vagy férfiak a szebbik nemmel szembeni csipkelődés gyanánt.
Abba is hagyom csipás álmomat.
Inkább idézek egy kis Prokopot, mert olvasását újra folytatom. A Kavicsdobálóban akad meg a szemem ezeken a sorokon.
„Szőnyi Zsuzsa bevallotta, hogy ha különleges osztálylátogatójuk akadt, vele, a csodagyerekkel, a nagy Szőnyi lányával rajzoltattak a táblára… arra jutott, hogy neme tagjai között még nem támadt igazán nagy festő... A belátás pillanatában döntött, s többé nem vett kezébe rajzszert.” Zsuzsa nekem is mondott hasonlókat, ugyanakkor a Triznya-kocsma c. kötetének jó hangulatú illusztrációit alighanem ő rajzolta (hacsaknem férje, aki „szintén zenész” volt).
A szerző másutt a Szolgálat, Teremtő dicsérete c. füzetével kapcsolatban említi „szerényen”: „összehasonlítva magamat a többi értekezőkkel, mintha az én elmélkedéseim mártása zamatosabb volna. Elvont rágcsálásaik nem alkotó típusok termékei, hanem lexikonok elnyűtt elméletei.” No, majd kikeresem az említett számot.
Másutt kritikusan: „A körítés, a külső esedékes jelek, medáliák, masnik, rojtok, bojtok…ezüst csatos cipellők stb… méltóságosítják a hordozó Ő-madárijesztőségét.” Igen erőteljes-kritikus szavak. A festő ugyanis nem szerette az emberekre ráaggatott elvi-gyakorlati cafrangokat. 
Még megjegyzem, hogy környezet kutyáiról ír a kötet 167-től a 171. lapjáig. Sorra vesz minden négylábút, s értékeli kettejük viszonyát. Ez csakugyan szép teljesítmény egy festőtől, aki pap, és bizonyítottan író is.