Az foglalkoztat mostanában, hogy képzeletben visszaidézzem-e azokat az utcákat, amelyeken fiatalságom idején jártam, egyedül, társakkal, s amelyeken szép és kevéssé szép élmények értek. Van ennek előzménye, hiszen egyszer az általam naponta igénybe vett 29-es buszjárat megállóiról írtam, máskor meg a Fehérvári úton villamosozva a gyerekkori kötődéseimről számoltam be. Utóbbit lehozta a kelenföldi újság.  
Volt még egy ötletem.
Létezik a szeretet öt nyelve (sőt több), én meg azt gondolom, hogy a szeretetlenség öt nyelve (sőt több) is létezik. Erről nagyon könnyű volna egy szösszenetet megírni. Az akadályoz meg benne, hogy épp elég negatív jelenséggel találkozom nap, mint nap, minek turkálni a katyvaszban. Csak büdösebb lesz, de nem használ. Lássa be ki-ki, hogy együtt munkálkodik a szeretet és a szeretetlenség ezen a földön.
A mai lecke a Jakab-levél részlete. „A nyelv is tűz, a gonoszság világa…  a nyelvet senki emberfia nem képes megszelídíteni: az nyugtalan gonosz, tele van halálos méreggel. Vele áldjuk az Urat és az Atyát, és vele átkozzuk az embereket, akik az Isten hasonlóságára vannak teremtve. Ugyanabból a szájból áldás és átok jön. Testvéreim, ennek nem volna szabad így lennie!” (Jak 3,1skk) Kell-e kommentár ahhoz, hogy értsük? Elég a választási kampány ízléstelenségeire gondolni.
Nem akarom hát a szeretetlenség nyelveit még csak sorolni sem.
Inkább némi Tömörkény-idézetet hozok. Tetszik, ahogyan az öreg katonaviseltek titulálják egymást régi katonanyelven:
- Hát hogy áll, kend, röttentő módon vén, szentségös hős atyám?
- Hát csak ehun-e. De hát kend hogy van, borzasztó dicsőségteljes aggcsont?
…
- Komám, hősségös, dicső, szent csatár!
Mert borzasztó szentségös vén csontok és dicsőséges hős atyák vannak itt együtt.  
A két vénség szinte szerelmet vall egymásnak. Más kérdés, hogy a következő percben egymásnak esnek szóval és tettleg is. Egyikük Itáliában töltötte katonaéveit, és immár tengeri halat szeretne venni a piacon, hogy unokáival megízleltesse azok más ízét. Ám komája tiszai halász, aki megveti a tengeri hal miatt a „szentségös agg csontot”.
Lám, a nyelv, amely áld és átkoz.
Tömörkényt azon kapom, hogy közhelyekkel él. Ilyeneket ír: Egyszer él az ember. Igen. A viccbeli rendőr is ezt mondja, amikor számon kérik, hogy miért iratkozott be a lélekvándorlást hirdető tanfolyamra. Egyszer él az ember.
A másik közhely még sűrűbben használatos. Íme: „Legyünk őszinték!”
Aki sokat hallotta már ezt a közhelyet, legalább magában rákérdez:
Miért? Eddig nem voltunk őszinték?
Sajnos mindmáig él ez a nyomorult kifejezés. Nem kellene élni vele.