A házunk, ugye az Albert utcában volt, a tömböt a patak (Keserű ér), a Mohai út s a Csurgói út fonta körül.
A patak a Dunába torkollott, s keskeny földút futott mellette jobbról, balról. A jobb ösvényt jobbára gépfegyveres orosz katonák járták kettesével (patrul). Tán távíró vonalukat ellenőrizték, hogy nem készül-e valaki megrongálni. Nem örültünk jelenlétüknek, de mit is tehettünk volna. (Ma az ukránok nem örülnek nekik.) Mi a bal oldali ösvényt használtuk. Az kötötte össze utcánkat az Albertfalva-kitérő villamosmegállóval (Fehérvári út). A patakparti ösvény igen gyengén volt megvilágítva, és egy kukoricás övezte. Bizony zeneóráról hazajövet sokszor sötétben botorkáltunk rajta. Lehetett félni, de minek. Megjegyzem, sose ért baj bennünket, gyerekeket. Keskeny földcsík volt csupán a patak partja, és valahogyan mindig a víz felé lejtett. Ez megnehezítette a járást, különösen, amikor az esőzés sárossá tette.
Tőlünk nyugatra a Mohai út leledzett. Ez sok élményt nem jelentett, ritkán jártunk arra. Viszont néhány hete, amikor gondolkoztam az utcaneveken, jó negyedóráig tartott, mire beugrott: MOHAI ÚT.
Az északi oldalon apró macskaköves út futott ki a Fehérvári útra, a Csurgói út. Sokat jártunk arra. Gyárak működtek ott egy darabig. Messzebb a Stieber, közelebb az Alfa Laval Separator. Utóbbi svéd érdekeltségű: élelmiszeriparban használatos berendezéseket gyártott. Egy időben nagyanyám főzött a gyári munkásoknak.
Megemlékezek egy sérült nőről is, akit a környék csak Alfás Katinak nevezett. Ott végzett valamiféle munkát. Nyúlszája lehetett, mert nem tudott rendesen artikulálni. Szájbusz! – üdvözölt minket. Azért érdekes az ő személye, mert gondoskodtak róla, hogy megélhetése legyen. Tán anyagbeszerző volt, vagy udvari munkás. Nem tudom már.
Az Alfával szemben működött a Kiácz-féle kisközért. Persze államosították. Amikor mi oda jártunk vásárolni, akkor már Krausz kartárs vezette a boltot. Akkora szegénységben éltünk, hogy ünnepnek számított az áruk érkezése. Mindig akadt erős hangú ember, aki közhírré kiáltotta: Asszonyok, 4.60-as liszt érkezett a kisközértbe. Asszonyok, cukor érkezett a közértbe. Persze naponta kétkilós vekniket is szállítottak, amit kettévágtak, s ha valaki fél kilót kívánt venni, úgy szeletelték, hogy a héjából egyforma adagok jussanak a vevőknek. Ebből mindig veszekedés támadt: Ne Így vágja, hanem a sarkát kérem, mert kiszárad a kenyér. Ám a szabál, az szabál.
A teljesség kedvéért írom, hogy a közért mellett egy fatelep üzemelt. Ott lakott a Kuti család. A telep éjjeliőrének a fia olyan hajlékony gyerek volt, hogy a lábát a nyakába tudta akasztani. Bámultuk. A miénkkel határos utcasarkon laktak a Balogék, az utcánk túloldalán pedig a Novákék, kukoricásukat a Fehérvári út határolta. Valahol ott az út végén állt meg nyáron a jeges lovaskocsija. Jégcsákánnyal dolgoztak a jegesek. Egy tábla 7 ft-ba került volna, de nem adtak el senkinek egész táblát, csak darabokat. Sokkal több pénzt szedtek be ilyen módon, mint amennyi megillette volna őket.
Még megemlítem azt a kitérőben üzemelő tejcsarnokot is, amelybe csigalépcsőn kellett lemenni. Szuterén bolthelyiség volt. Engem gyerekként zavart a cégtáblája. Tej tejtermék. Talán nem volt a két szó között vessző. Nem értettem, minek kell megismételni a tej szót.
Ennyi.
Csapó!!!
Utolsó kommentek