Egyszer korábbi írásaimban kotorásztam.
Feltűnt, hogy a posztokban versek rejlenek.
Nosza, elkezdtem kirakni őket egy fájlba.
Elhatároztam, hogy végigszaladok mind a hétezer posztomon, és a verseket leválaszom a prózáimról. A szaladgatás napokon keresztül tartott. A posztoknak kb. a kisebb felét megnéztem, s a bennük rejlő versféléket kigyűjtöttem, amikor is egy óvatlan mozdulat („Melyik billentyűt nyomtad meg?”) az összes verset likvidálta, és csak az utolsót volt hajlandó előhozni, amikor is mindenféle módon megpróbáltam visszaállítani a fájlt. Nagyon sajnáltam, mert addigra kb. 110-re gyarapodott a kigyűjtött versek száma.
(Úgy jártam, mint a viccbeli Hűbele Balázs, akinek a hátán cipelt, s almával teli puttonyából a patakba esett egy alma, amikor egy pallón ment át. Ő észrevette, lehajolt érte, mire az összes alma a patakba hullott a puttonyból. A karikatúra címe: Hűbele Balázs megmenti az egy szem almát).  
Sajnáltam a történteket, kellő módon meg is gyászoltam, hiszen már címet is adtam a kötetnek: SOK-A-DALOM.
A sok dalom így összefésületlen maradt. Benne reszketnek a posztokban továbbra is. Nincs kedvem újra elvégezni ezt a Hamupipőke-munkát. Így esett a nagy eset, hogy országomat megmentettem attól, hogy egy újabb költője legyen. Van belőlük így és épp elég. Még az a haszna is megvan a kudarcnak, hogy biztosan nem válnak a verseim tananyaggá. És ez is valami.
Inkább fotózok. Az is egy fura hobbi részemről, mert abban áll, hogy szeretném megmutatni a valóság egy-egy nekem érdekes darabkáját, és kész. Nem érzek rá kényszert, hogy befussak egyes sikerült képeimmel a nagy nyilvánosságba.
Minek is tenném 79 évesen?
Örülök, hogy élek.
Hogy rácsodálkozhatok a természetre, az emberekre. a világra és a benne felfedezhető szisztémákra. Hisz akkora a világegyetem hozzánk képest, hogy joggal érzem benne porszemnek magamat. És ez a „porszem” örül a világnak, mint Halász Jutka a Luca-babájának.