Megvan még a jogosítványom, nem is félek a vezetéstől, valahogy mégis úgy alakult, hogy Salgótarjánba is – és ma Pilisvörösvárra is – utasként utaztam.
Salgótarjánba telekocsi indult: ötszemélyes autóban öt személlyel.
Nem is tudom – vagy mégis –, hogy miért én ültem az anyósülésen. A többiek hátul hárman „lötyögtek”.
Lehet. Én is lötyögtem elöl.
Mielőtt visszaindultunk, önkritikusan a szituációt karikírozva jelentettem ki: a kövér üljön előre. Aztán beszálltam.
Ma meg osztálytalálkozón vettünk részt. Szintén utasként érkeztem.
Jubileuminak számított a találkozó. 60 éve érettségiztünk. KS. megjegyezte, hogy azt mondta neki az érettségi banketten magyartanárunk, hogy ő írta a legjobb magyar záródolgozatot. Én nem kontráztam azzal, hogy valami nem stimmel, mert ugyanazon a banketten ronda piszkozatban és ronda tisztázatban beadott dolgozatomat ugyanaz a tanár az évfolyam legjobb dolgozatának nevezte. Ez nem dajkamese és nem fantazmagória. Jól emlékezem a szavaira.
De hát érdekes ez 60 év távlatában? Egyáltalán nem.
Az sokkal inkább, hogy az elmúlással nézünk szembe mindannyian. Az osztály fele már visszaadta lelkét Teremtőjének, a másik feléből igazoltan hiányoztak az ágyhoz kötött betegek. Tizenegyen jelenetünk meg az egykor több mint harminc fős osztályból.
Sok érdekesség elhangzott a találkozón.
Itt most csak a saját felvetésemmel foglalkozom. Mivel olyan bort ittunk, eszembe jutott egy kétsoros bökversem:
„Feleségem úgy felhergelt,
megittam egy üveg Zweigelt.”
Majd elmeséltem, hogy idén hétezer posztomban megbújó vereseimet kezdtem kipakolni egy fájlba, ám egyszer csak semmivé lett mind. Ezt intő jelnek tekintettem: egy gonddal kevesebb. Nem leszek költő, sem érettségi tétel. Ám kaptam egy erős biztatást, hogy ugorjak csak neki újra a kigyűjtésnek. Kár volna veszni hagyni rímeimet.
Még meggondolom. Az el nem készült kötetnek már címe is van: SOK A DALOM.
Utolsó kommentek