Mickey webnaplója

Naponta egy-egy évból fésülöm ki a verseket, viccceket. Tegnap a 2008-ban keletkezetteket, ma a 2009-ben születetteket. Mégsem erről akarok megemlékezni, hanem azokról az idillekről, amelyek varázslatossá teszik a blogot. Ma hármat emelek be posztként. Erre futja egész műszakos munkálkodás után energiám.
2009. augusztus 19-én jegyzem fel az itt következő sorokat.
„Húgom e-mailt küldött. Spontán sorait idézem:
1. »Helló Mikkentyű! (Ez én vagyok)
A Dani (az ő fia) Picasáját néztem és rátévedtem a csatolt képeidre.
Hát amit ott láttam: a kis unokáid nagyon szépek!
Matyit már meg se ismerném, bár tiszta Évike!
A többi gyerekek is csodaszépek, Titi (kis kedvenc), Estelle is jóval
nagyobb már, mint mikor utoljára láttam. Ő is egy kis csoda, és akkor
még a Blanka másik kis kedvenc meg se lett említve!!
Gratulálok kedves nagypapa, örülhetsz szép kis családodnak!
Puszkó: Kati«
Minden szavát bezsebeltem.”  
2.  Bejegyzés 2008. okt. 15-én:
„Blanka még nincs másfél éves, de elég jól artikulál. (Mint tudjuk: a nők két agyféltekével készítik elő mondanivalójukat.)
Csodamondatai vannak. Micával nem találkoznak sokszor, de nyaralás alatt nagyon összejöttek. Szeretett Mica nyakában lógni, vele játszani. Utóbb így emlegette teljes beleéléssel: Édes Mica!
Nekem meg elmondta telefonba: Szeretlek, Dídádú nagypapa. Mi ehhez képest a Nobel-díj! Pipafüst és kutyasz...
És mint mondtam, a családot összefogja parányi létével. Egyszer a szomszédasszony így dicsérte Blankát. Nahát, Blanka, hogy te milyen szép vagy!
Blanka így reagált rá: Papa is szép, mama is szép, Zeze is szép. Zeze a báty, Ágoston neve Blankául, a többit nem magyarázom.” 
3. Bejegyzés 2009. augusztus 5.Gyenesdiáson: 
„Kedden nagy viharban gyönyörködtünk. Francois szeretett volna a villámokról képeket készíteni. Nem tudom, elkapott-e egyet is közülük. Azóta megjárták a Keszthelyi hegység legközelebbi nyúlványát, melyről szép kilátás esik a tóra és a környékre…
A vihar idején Estelle az ölembe költözött. Nem is kívánkozott ki onnan. Élmény volt megtapasztalnom a feltétlen bizalom állapotát. Estelle félóráig elidőzött nálam. Az ölemből nézte a vihart, hallgatta a dörgések csattogását, a villámok fényét. Én a többieknek tartottam kiselőadást az ionizált felhőkről, a kék és sárga típusú villámokról. Arra gondoltam, hogy Isten is az ölében tart bennünket. Ha én teljes biztonságot jelentek a kislánynak, mennyivel inkább igaz ez a végtelen Istenre, aki végtelen szilárdan tart meg bennünket magánál.
Mitől félünk, mi aggaszt, mi volna elég jó annak, akinek ez is kevés?”