Mickey webnaplója

Mai posztom igen rövid lesz.
Nem kívánok meggajdult világunkról írni.
Dolgozom a blogomban rejtőző rímes és rímtelen, rímes és rémes anyagok összesöprésén. Elég szemrontó, de legalább nagyos sok időt vesz igénybe. Nem lettem Petőfi, sem a világ viccmestere. Vannak kétségeim afelől, hogy megérte-e munkát fektetni a kigyűjtésbe. Abban maradtam magammal, hogy mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki. Nekem ilyen kalapom van. (Nem tesz semmit, nyúlszőrkalap – hangzott a régi reklámszöveg. A kép alighanem a kalap kilapításának kudarcos kísérletét nyomatta.)  
A viccekkel gyűlt meg a bajom. Sok az ismétlődés, néhány, csak felnőttek számára érthető is van közöttük... és nem egyenletes a minőségük. Sőt de: arra jöttem rá, hogy azok a jó viccgyűjtemények, amelyek csöpögtetve kínálják portékájukat. Nem lehet egyfolytában fenntartani a humorbefogadási hajlandóságot. Kell egy kis szünet a viccek között, mert a végén igen belefárad az olvasó a néhány másodpercenként másra és másra való koncentrálásba.
Elvileg ugyan fenn lehet tartani a rekeszizmok rángásait, a fuldokoló nevetést is akár, de ahhoz az szükséges, hogy fokozzuk a tétet, fokozzuk a feszültséget. Erre pedig csak néhány bohóc képes.
A mókák külön lapokra való elosztása nekem azt a bohózatot juttatja eszembe, amikor is félpercenként elhangzik: Nem baj! VAN MÁSIK!!!
***
Tegnap este a Liverpool-meccset néztem, majd az második félidő elejét is látva otthagytam. Az egyik legerősebb csapat szánalmas teljesítményt nyújtott. Jól tettem, hogy felálltam a tévé elől. Még kaptak a kettő mellé egy harmadik gólt is a Crystal Palace-tól. Micsoda lebőgés!
Más nincs.