Mickey webnaplója

Túl, túl, messze túl, mi van a második ünnepnapon, na, jó, a szentestét is beleszámítva a harmadik napon túl?
Majdnem igaz az előző mondat.
Immár a harmadik karácsonyi nap végén írom posztomat.  
Ami lecsapódott bennem: időnk halad az öregkorban előre. Egyelőre talpon bírjuk a kihívásokat, de ez nem tarthat a végtelenségig. T. maximalizmusa, akarása, kitartása figyelemre méltó, de erői neki is végesek.
Már csak egy találkozó elé nézünk, aztán hátradőlhetünk a széken. Hacsak szilveszterkor nem akarunk erőlködni.    
A lelki töltődésen kívül nagyon kedvemre való az unokákkal való találkozás.
Nagy öröm látni fejlődésüket, fejünkre növésüket, a fiúk hangjának oktávval való elmélyülését. Sokat kacagunk, játszunk, beszélgetünk. örülünk egymásnak.
Tudom, nincs ebben semmi rendkívüli, mégis kikívánkozik belőlem a kedves találkozások értékelése.
Istennek hála, jól vagyunk, kopásaink nyilvánvalóak, és ez rendben is van így.
Ma elmulasztottuk a reggeli misét rákészülve a vendégeskedésre.
Nem mulasztottam el viszont a rendhagyó bolt felkeresését (a lakótelep szünetmentes boltja. Nem néztem meg, hogy van-e zár az ajtaján. Fölösleges ugye, mert nonstop nyitvatart.)
(T. egy híját ismerte öröminek még, tejszínhabot rendelt, s megadá a férj.)
Muszáj megint arról írnom, hogy az ég azt is megadta, hogy Jézus születésnapján hosszú-hosszú szünet után végre derűsre váltott az idő, és Aquincum fényárba öltözött.
Nem tudtam ellenállni a fény tobzódásának és összevissza fotóztam az elénk terülő látványt.  
***
Elém került  ma Lackfi kétsorosa:
Bejglivel teli a szánk, ó,
kint rozsdásodik a szánkó.
Azonnal kétsorossal válaszoltam:
Minek az a hűhó,
jó nekünk a műhó!
***
Még az ünnep zárásaként szokásosan meghallgatom a karácsonyi beatmisét. Domi óvodáskorában mindenütt hirdette: Isten Báránya, te elveszed a világ bűneit, adj nekünk békét. Ez volt a kedvence.