Mickey webnaplója

A zene ha kell, ha nem kell, csaknem állandóan jelen van a fejemben. Elég csak rágondolni valamelyik csacska dalra, örökzöld slágerre, szimfóniára, bármiféle általam ismert zenére, máris megszólal bennem. Tegnap is ez történt. Egy érdektelen dallamocska zúgott már a fejemben vagy félórája, újra és újra ismételgetve önmagát. Eluntam. És ezúttal túljártam a saját eszemen. Tudva és akarva elindítottam magamban Mozart Kis éji zenéjét, ami rendesen végig is vonult odabent: mind a négy tétele szép sorjában. Azt hiszem, ez a megoldás máskorra is, ha ki akarom lökni az unt melódiát tudatomból (tudatalattimból?) Nem tudom, hogy hol a zenememóriai központ bennem.
Ötletemet nem akarom titokban tatani, mert megkérdezett unokáim sorra elmondják, hogy bennük is zene szól. Ők is elunhatják az egyes melódiákat, és – gondolom – hasonló módon ők is átcserélhetik magukban megfelelőbb zenére az éppen  „hallottat”.
Olvasom a Parlando új számát. Már csak egy-egy ismerőssel találkozom, akivel annak idején kapcsolatba kerültem. Leginkább már csak zeneszerzők neve és részbeni munkássága tűnik ismerősnek. A mostani számban valaki emlegeti tanulmányában azt a három hegedűetűdöket író komponistát, akiknek a darabjait magam is játszottam. Ezek Dancla, Dont és Mazas.
De rég is volt.
Tegnap egy mondat erejéig beszéltünk arról, hogy 1957-ben az NDK-ban harmadikos kisdiákként is kaptam a hegedűórákat és leckéket.  Egyik népdal (Volkslied) gyakorlása közben arra lettem figyelmes, hogy a szálló szobaasszonyai énekelnek. Azt a népdalt énekelik, amit játszom. Nem gondoltam, hogy Heringsdorfban ismerik a népdalokat. Tévedtem. Lelkesen eljátszottam még egyszer a nótát. Ami érdekes, hogy a mai napig emlékszem a dallamra. Bármikor elő tudom húzni emlékeim közül.
Valaki egyszer megjegyezte, hogy a németek muzikalitása, komponálókészsége és az általuk előhívott melódiák talán a legegyedülállóbb kincsei a zenei életnek. Nem érti, hogy ugyanezek az emberek hogy voltak képesek két világháború főszereplőivé válni.
Én meg a balkáni háború kapcsán fogalmaztam meg: Az a zenei kincs, amelyet a Vujisics-együttes műsorán tart, lenyűgöző. Hogy voltak képesek a délszláv népek egymásnak esni, egymást kegyetlenül irtogatni, akik ekkora kincsek gazdái.
Arra jutottam, hogy el kell különíteni a zenét és a zenélő embert egymástól. A háttérben a megtestesült gonoszság rejtőzhet, amely ráveszi az embereket, hogy egymás ellen forduljanak.