Szürke az ég és szürke a föld.
Szürke a Nap is, szürke a Höld.
Szürke a tenger, nincs apadás.
Szürke az ágyam, s nem epedás.
Azt hiszem, kancsal rímek ezek, s a „verset” lüktetése teszi azzá, ami (a tartalom rovására).
De hát nem lehet minden együtt.
A ritmus adódott az Add már, Uram az esőt! első sora mintájára.
Ami pedig a vers igazát hitelesíti, az a napok óta tartó szürkeség.
Még véletlenül se dugja ki a fejét a Nap.
Egy régi emlékemet idézem fel.
A rádióban hallottam egy hangjátékot, amely arról szólt, hogy az idegen bolygón csaknem folyton esett az eső. Szürkeség uralta az országot.
Ha mégis kisütött a Nap, azt úgy ünnepelték, mint mi a napfogyatkozást.
Kb. olyan sűrűn is fordult elő.
Jól kijött a hangjátékban az az elemi öröm, amivel fogadták a napot az iskolás gyerekek.
Igyekeztek is kihasználni az utolsó sugárig.
Mert amilyen gyorsan kisütött, olyan gyorsan el is múlt a napos időszak. Ú
jra zártak a felhők, újra zuhogott szakadatlanul és kilátástalanul az eső.
Olyan is ez a szürkeség, mint amikor a sivatag kivirágzik.
Ameddig az esőzés tart, amíg megszívják magukat a növények, és gyorsan kibújnak a levelek és a virágok, Körülbelül addig is tart a Kánaán.
Ahogy átadja helyét a vigasztalan tűző napsütésnek, a tarhonyaszárító csillag mindent gyorsan kiaszal, kiszárít, betokoz, megpörköl.
Most várom az áldott napsugarakat.
NB. Furcsa lesz kánikula idején visszaolvasni a szürkeségről rótt sorokat.
Utolsó kommentek