Mickey webnaplója

Napok óta foglalkoztat egy régen megélt jelenet.
Rómában történt, évtizedekkel ezelőtt, hogy egy ízben pap barátunk egy ismerős főpappal találkozott.
Paroláztak.
Közös ismerősünk bemutatott bennünket a főpapnak. Ő mosolygott, és kezét magasra tartva integetett le ránk.
Furcsa volt a gesztusa.
Olyan, mintha köztünk és közte egy hatalmas tömeg tartózkodott volna, ami miatt csak fejük fölött integetve tud bennünket üdvözölni.
Aztán mást gondoltam. A köztünk lévő rangkülönbség nem teszi számára lehetővé, hogy kezet nyújtson nekünk.
De ez a magyarázat se tetszett igazán.
Abban maradtam magammal, hogy hihetőleg olyannyira mizantróp volt, netán hipochonder, aki mindenféle fertőzéstől tat magába forduló, hogy távolságtartását csak ezzel a formulával volt képes kifejezni.
Nem tudom máig sem.
Ha azt kérdezted volna tőle, hogy szeret-e bennünket, vagy legalábbis némi szimpátiával tekint-e ránk, valószínűleg habozás nélkül igent mondott volna rá. (Semmi okot nem szolgáltattunk annak érdekében, hogy másképp gondolja.)
Nem kerítenék ennek ekkora feneket, de visszatérően foglalkoztat az a tény, hogy netán nem épp így viselkedünk rejtőzködő Istenünkkel szemben?
Messziről integetünk, messziről üdvözöljük, minden gesztusunk a távolságot célozza, jeleníti meg.
Te elvagy magadnak, mi elvagyunk magunknak, neked van elképzelésed életünkről, világunkban elfoglalt pozíciónkról.
Életünk mindennapjait azonban saját eszünk kereke irányítja 100%-ban.
Ő súgna nekünk, ha mi nem integetnénk neki messziről konokul a saját fejünk után menve.
Mitől félünk, kicsinyhitűek?
Mitől én, kicsinyhitű.        
Netán attól, hogy meg kellene változnom/változnunk?