Mickey webnaplója

Nem hittem volna, hogy valaha belefáradok a változatosnál változatosabb felhők fotózásába.
Lehet, hogy a kidolgozással van a baj. Lehet, hogy az UV-szűrő hiányzik.
Jut eszembe a napszemcsi szűrős. Majd elé teszem a lencse elé.
Miért is?
Mert a felhők rajzosságát mozdítja elő.
És ezt alig vagyok képes megmutatni a fotókon.
Miként a fényesség és sötétség valós kontrasztját sem igazán.
Anyósom unokánk fotóit szemlélve tárgyilagosan megállapította, hogy ezen alszik, ezen is, ezen is és ezen is.
Kicsit ilyenek a felhők is. Bodrosak, világítók, sötétek, felhők és felhők, és megint csak felhők.
Már elég sokat fotóztam őket.
Tegnap mutattak érdekesebb formákat.
Mára szürkébe csaptak át.
Kint ülök, és várom a sötét felhő közeledését. De semmi sem hullik ki belőle. Mintha távolról némi égzengés mormogását is hallanám, (mint egy fogatlan oroszláné).
És ezek a felhők…
Arra asszociáltam, hogy amikor tesóim kicsik voltak, mindig eljátszottuk a bilin ülőkkel, hogy időnként felállítottuk róla őket. Belenéztünk, és csalódott pofával megállapítottuk, hogy még nincs benne semmi. Még mindig nincs benne semmi. Hát nem ilyen az a sötét felhő is, amelyikből nem lehet egy csepp esőt sem kifacsarni?
Hasonló az a vicc is, hogy aszongya:  A vadász, csak ül, csak ül a bokorban, de nem jön semmi…
Míg ezeket gépbe verem, a felhőzet megemberelte magát, és kicsikart magából egy kevéske nedvességet. Na, korántsem annyit, amennyi egy ilyen tekintélyes felhőtől normál esetben elvárható volna.
De hát az is közmondásszerű, hogy Kleine Fische, gute Fische!
Meg kell becsülnünk eme egyre ritkább ajándékot.