2006 óta mindent megírtam, amit akartam.
Amit nem akartam azt is. Az ismétlésekre gondolok.
Amikor egyes szavakra visszakérdezek, rájövök, hogy ezt már ötször, ezt már tizenkétszer megírtam, vagy legalábbis utaltam rá posztjaimban.
Koromra érvényes a vicc:
Józsi bácsi pontosan emlékszik arra, hogy mi volt 1936. november 30-án délután fél kettőkor, csak arra nem emlékezik már, hogy ezt ezelőtt öt perccel elmondta.
Persze az vesse rám először a követ, aki nem ismételt meg egyetlen korábban vele kapcsolatos sztorit sem.
Ami érdekes, hogy továbbra is zenék „hangzanak el” belső hallásomban. De nem mindig olyan kitűnő opusok, mint szeretném. Pl. esztrád zenék, amelyek gyerekkoromban oly sokszor hangzottak el a Kossuth és Petőfi adón. Unalmasak, nyakatekertek, tőlem idegen hangzásúak, elcsépeltek.
Olykor egy-egy bolsi dal is fészket rak a fülemben, mert hát Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat. A fülemben pedig pattog az időmértékes dalszöveg is: sihe-deeernyiko-rooomban. Hej, te bunkócska, te drága, megkímélhetnél a felidézésedtől.
Úgy látszik, már nem tudok tőlük megszabadulni, hacsak egy kedvemre való dallammal ki nem lököm őket. Ez persze csak akkor sikerülhet, ha tudatossá válik bennem a nem kívánt jelenléte, s a kívánttal való lecserélés lehetősége.
A zenékkel együtt élek, és nem bánom, hogy így van. El-elszórakoztatnak a dalok, az operarészletek, a szimfonikus zenék, azok a művek, amelyeket hegedűs koromban tanultam vagy hallottam.
Ma pl. Rossini zenéje, a Tolvaj szarka-nyitány zúgott bennem sokáig, még a The King’s Singers feldolgozásában is.
Megjelentek bennem a kórus arcai, akik grimaszolva pofájukat felfújva jelenítették meg a darabot. A kicsi szólistát felemelve stb.
Soha nem mondhatom, hogy unatkozom, ha befelé figyelek.
Utolsó kommentek