Amikor a jezsuita Szabó Ferenc huszonöt év vatikáni szolgálatból hazatért, akarva-akaratlan olaszra váltott egy-egy szó erejéig. Majd rekuperálod, mondta, szívesen beszélt az aggiornamentóról, de olykor olaszul ismerte el teljesítményünket: molto bene. Ma már nem lehet kitalálni, hogy az olasz szavak mennyire voltak részéről ösztönösek, vagy tudatosan használta-e őket.
Mindenesetre érthetővé teszi az évtizedeken át (kb.35 év) való külföldi szolgálat.
Ma egy interjút olvastam benne egy bekezdésben három idegen szót. Aki mondta, folyamatosan itthon dolgozó értelmiségi. Mondanivalójában mégis ezek szerepeltek: Trash, oximoron, konteo.
Divat lett az angol (bár az oximoron nem az). Minden kategóriára volna magyar szó vagy kifejezés.  
Az aqua szebb, mint a víz, a trash szebb, mint a szemét, a konteo szebb, mint az összeesküvéselmélet, az oximoron szebb, mint az ellentétek egy szóban?
Nem gondolom.
Inkább valamiféle sznobságot vélek kihallani a Nyugathoz kapaszkodó szóhasználat terjedésében.
Az ilyen keveréknyelv nem tud betörni a szépirodalomba, a költészetbe.
Bár Petőfi írt efféle verset, de hát nem azért, hogy általa legyen halhatatlan, hanem parodizált.
Mutatom:
Deákpályám

Diligenter frequentáltam
Iskoláim egykoron,
Secundába ponált mégis
Sok szamár professorom.

A poesisból is ebbe
Estem inter alia;
Absurdum pedig, de nagy, hogy
Ennek kelljen állnia.

El sem obliviscálnak, mert
Ha occasióm akadt:
Kutyáliter infestáltam
E jó dominusokat.

Egynek plane… no de minthogy
Szerelemhistória,
Talán jobb lesz in aeternum
Sub rosa maradnia.

Csak denique mi közöttünk
Sine fine folyt a per,
S consilium abeundi
Lett a vége breviter.

Ergo mentem, és vagáltam
A hazában szanaszét;
Verte tandem a bal combom
Kard… azaz hogy panganét.
Dunavecse, 1844. április - május

Ma mintha az angol próbálkozna beférkőzni a tudatunkba.
Nem kellene.