Mickey webnaplója

Az év talán legcsendesebb napja.
Nagypénteken kínhalálát szenvedett Jézus, akinek a keresztjére szögelték a háromnyelvű feliratot: Názáreti Jézus, a zsidók királya. Meghallgattuk a passiót, tudomásul vettük a rettenetet, amit Schütz Máté-passiója summázva így fejez ki, köszön meg a Szenthez fohászkodva:
„Téged áldunk Krisztus, aki érettünk fent a kereszt fáján kínhalált szenvedtél. Ott ülsz az Isten trónja jobbján, Krisztusunk. Szánj meg minden bűnöst most, és örökké. Amen.”
Megtörtént.
Mi pedig elnémulunk.
A csend annak szól, hogy köszönjük a határtalan szeretetet, az életünk felcsillanó örök reményét, a feltámadásba vetett hit adta biztonságot.
Pálra utalok, aki azt írta: „Ha Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. Sőt akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el. Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” (1Kor 15,13skk.
De hát feltámadt az Isten Báránya, aki [megváltó tevékenységével] elveszi a világ bűneit.
Nagyszombaton a harangok még mindig Rómában vannak.
Nagy a csend.
Krisztus halott.
Értünk vállalta a szenvedést, a kínhalált.
A krédóban valljuk: Kínhalált halt és eltemették. Alászállt a poklokra. Harmadnapon feltámadott, fölment a mennyekbe, ott ül a mindenható Isten jobbján.
 A szentsír-látogatások alkalmával csendes köszönetünket fogadja a Felkent, aki meghalt, de harmadnapra feltámadt. Köszönetünket életünkért, annak az összes ajándékaiért, az örök élet boldogító valóságáért, a megvalósuló szeretetért.  
Hála, köszönet néma hangja a miénk, hogy aztán a feltámadás hatalmas allelujába kiáltásba torkolljon.

Két napja meghallgattam Beethoven 7. szimfóniáját. Jordi Savall temperamentumos vezénylete is hozzájárult az élmény maradandóságához. A párizsi zenekar tagjait többször mutatja a kamera közelről. Látszik rajtuk a lelkesültség, a szilaj jókedv, a mindent bele hozzáállás. Mosolygósok, harcosak, virtuózok, jól muzsikálnak.
A második tétel dallama általános iskolás korom óta levesz a lábamról. Csak úgy hallás után próbálgattam megszólaltatni zongoránkon a gyászzenét és a téma különféle módon való megfordításait, fúgaszerű részeit, moll és dúr-variációit.
Máig szeretem.
Egyszer egy művész gyászmisén interpretálta orgonán. Engem lenyűgözött.
És a negyedik tétel. Olyan eleven, mint egy lovasroham.
Elsöprő erejű, olykor fortississimo.
A már idézett megformálásban fontos szerepet kapnak az üstdobok.
Jó látni-hallani elementáris erejüket.
Nekem az a benyomásom támadt, hogy magyarosan – huszárosan kell előadni a tételt, és mintha ez teljesülne is. Mindazonáltal nem leltem nyomára annak, hogy a szerző utasítást adna erre.
Egyedül a Hangversenykalauz hívja fel rá a figyelmet. Így ír:
„A harmadik téma magyaros jellegére már a kortársak is felfigyeltek.” (Természetesen a 4. tétel témáiról szól a leírás.)
Mondom a feleségemnek:
Levente unoka tán kibír 6-7 perc odafigyelést. Szeret lovagolni. E tétel lovagló stílusban szól.
Levi dobol. A tételben bőven szerepelnek üstdobok, és meglehetős vehemenciával is ütögetik őket a dobosok.
Az ajánlat a youtubon. https://www.youtube.com/watch?v=56lQj7rNBQg
***
Nagyhét. Tegnap nagycsütörtök. Este a misén a szokásosnál több az ismerős arc. Utána elmélkedés a szentsír tövében. Hallókészülékem hiába élesítem, minden zaj felerősödik a csoszogás leginkább üvegcsörömpölésnek hangzik, a köhögés ágyúdörgésnek, a felolvasott elmélkedések kocsmazajnak. A közben elhangzó gregorián lamentációkban alig tudok részt venni. Hangszalagjaim máig nem 100%-osak.
***
Éjszaka erős zivatar söpört végig környékünkön. Dühöngött a déli szél, az verte ablakom: csattogott, mert villámlott. Majd visszaaludtam.
Bár ne tettem volna.
Álmomban Miskolcon jártam. Egy üdültetésről igyekeztem hazafelé. Valamiért betérem egy nagyobb üzletbe, ahol lepakoltam, térültem fordultam, s közben meglovasították hátizsákomat, kabátomat, bankkártyámat. Még szerencse, hogy a vonatjegyemet megtaláltam. Igyekeztem is, hogy le ne késsem a vonatot. Aztán az jutott eszembe, hogy hiszen egy buznyák vas sincs nálam. Hogyan szálljak így majd villamosra? Egyetlen épkézláb megoldás kínálkozott: Legjobban teszem, ha felébredek.
És tényleg.
Hátizsákom nem veszhetett el, mert nincs.
Bankkártyámat nem lopta el senki.
Piros kabátomba belebújtam, mert hűvös reggelre ébredtem.
De, hogy minek nekem zűrös helyzeteket álmodni, arról fogalmam sincs.

Volt egyszer egy embléma, egy kitalált figura, egy fekete holló, mely a postát jelképezte.
Nem véletlenül.
A magyar költészet egyik közismert gyöngyszeme ihlette: Arany János Mátyás anyja c. versének egyik figurája:
S ahol jön,
Ahol jön
Egy fekete holló;
Hunyadi
Paizsán
Ül ahhoz hasonló.
A holló most más kontextusban került elém. Ritka, mint a fehér holló – szól a közmondás.  
Ami ritka, mint a fehér holló, az a postai úton feladott magánlevelezés. Ünnep ilyet kapni. Színes bélyegek díszítik a borítékot, szebbek, mint régen, amikor is egy-egy épület, gyár, üdülő, pad vagy szék rajza ismétlődött unásig.
Korunkban a kézírás gyakorisága is erősen megritkult.
Ülünk a billentyűzet előtt, vagy nyomkodjuk okos telefonunk klaviatúráját.
És talán észre se vesszük, hogy az így készült írások személyessége korántsem olyan kifejező, mint a személyiséghez tapadó kézírás kalligráfiája.
A gépírás hivatalosan hűvös, a kézírás meggyőző és emberi.
Ezen még az se változtat, ha meggondolom, a számítógépen hányféle manuscript létezik.
Évtizedek óta kapom karácsonykor és húsvétkor Gy. M. kézírásos levelezőlapját, és valahányszor meghatódom tőle.
Lám, létezik még a folyóírás, létezik a posta, létezik a változatos postai bélyeg (a most érkezetten háromféle szerepel).
Az ünnep méltóságát gazdagítja a lapok sajátos eleganciája, értékfelmutató jellege.
Hogy magam miért nem követem ezt a gyakorlatot?
Mindig is ronda volt az írásom. Idősödve még fokozottabban így van.
Volt egy közös könyvünk T.-vel.
Többen vásároltak belőle, vagy kaptak ajándékba. Már nem tudom.
De azt igen, hogy dedikációt kértek. Elkezdtem írni az elsőt. Azt hiszem az utolsó is volt egyben.
Látva, milyen pocsék módon rondítok bele a szép tiszta lapba, megkértem feleségemet, hogy ő dedikálja a közös könyvünket.
Így is lett.

Több, mint negyed százada (1998-ban) adta ki a Zászlónk Stúdió a Regnum Marianum közösség széltében, hosszában énekelt dalainak gyűjteményét: Mi így énekelünk címmel.
A cím egy korábbi kiadványa címére hajaz (Így vagy sehogy) ám „hamis”.
Nem így énekeltünk, hanem ezeket énekeltük.
Sőt nemcsak ezeket énekeltük, hanem még másokat is.
A gyűjtemény 360 oldalon hozza a kottás-szöveges nótákat (500 ft-ért volt kapható.)
Már régóta nincs belőle egy darab se legjobb tudomásom szerint.
A tréfás nóták között megtaláltam benne az Által mennék a Tiszán c.-t.
Nem találtam meg benne a vásári kikiáltók egyik kedvelt témáját: Gulyás Miska és Kapuszta Sára szerelmi balladáját. (Megtaláltam viszont saját blogomban. 2010. 10., 2.-i posztomban hozom.)   
Ugyancsak adósa maradt a kötetke egy tréfás ballada közlésével.
Most pótlom. A legközelebbi kiadásból ne hiányozzon!
Dallama szolmizálva:
l, dt,l, t,m  
l,  dt,l, t,m,    
l,l,
Szövege:
1. Megölték a bárót,
jaj, hogy milyen kár volt
érte.
2. El is temették őt
kint a faluszélen
délben.
3. Sirassátok lányok,
koszorút fonjatok a
sírra.
4. Mert egy ilyen ember
nem terem, mint kender
bőven.
***
Néha nálam van a mobil, de nem találok alkalmas témát,
néha találok alkalmas témát, de nincs nálam a mobil.
A két komponensnek egyszerre kellene jelen lennie ahhoz, hogy jó kép készülhessen.
Ma reggel pl. a nap erősen átvilágította a jegenyefák lombját. Megkapott a látvány:
A jegenyesor napra néző salátazöld lombja és ott akkor nagyon szép egyszeri látvány volt.
Egyszeri, mert
- a levelek elsötétülnek idővel.
- Nem mindig járok arra,
- ha mégis, borús időben nem érvényesül az alkalmi megvilágítás.   
***
Egy régi emlék a Duna-partról
Domika megtöltötte a zsebeit „nagyon gyönyörű” kavicsokkal. Testsúlya alkalmilag egy kilót gyarapodott.
PS.: Nem is tudja tán Domi, hogy milyen igazat szóllott. A kavicsok valóban nagyon gyönyörűek!

Balra tőlem töltőn a mobil,
jobbra tőlem töltőn a zsebrádió,
középen én töltekezem mákosbejglivel.
Gondos óráinkat tegnap T. feltöltötte.
Mivel semmi rendkívüli nem történik velünk, azzal szórakozom, hogy visszakeresek egy-egy szó alapján régi posztokat, és igazán jó szívvel olvasgatom őket.
Előfordul, hogy ami egykor evidens volt, ma nem tudom értelmezni (ilyen kevés akad).
Inkább jellemző, hogy a rég volt eseményeket már rég elfeledtem, és jó volt visszahozni emlékezetembe.
Egyes leírások közelítik a rövid elbeszélések stílusát.
Mások szociográfiai jellegűek,
megint mások egy-egy nevezetes családi emléket idéznek, s
nem ritkák a kicsi unokáink megnyilvánulásairól szóló kedves beszámolók.
Bennük tallóznom olyan, mint régi fotókat rövid videókat nézegetni.
Az események és emlékek felidéződnek.
Időközben megváltoztak az arcok.
Arcok.
Mosolygósak, grimaszosok, morcok, borostásak, kedvesek, különfélék.
Ma éppen erről szólt a prédikáció. Egy arckép a múló pillanatot jegecesíti, rögzíti. Egykor az illető éppen úgy nézett ki. Máskor meg alkalmasint másképpen.
Ma megérkezett a testi állapotomról szóló lelet is.
A vérképem tegnap kora reggeli állapotát rögzíti.
Lehet, hogy ma részben más számértékeket produkálnék. Nem csak lehet – biztos.        
Elég csak arra gondolni, hogy az egymásután mért vérnyomás, pulzusszám értékei között bőven lehet eltérés.
Nem szabad ezeket túlértékelni.

Ha könyvmegálló mellett visz el az utam, nem állom meg, hogy az állományt át ne vizsgáljam.
Hátha akad olyan kötet, amelyet még nem olvastam, s amelyet szívesen a kezembe kapnék.
Immár többedszer fordul elő, hogy gazdag választékot találok a polcokon.
Vagy százkötetnyi könyvből emelhetném ki az engem érdeklőt.
Saját kudarcomként könyvelem el, hogy ismételten könyv nélkül távozok.
De biztos, hogy bennem van a hiba?
Talán igen, talán nem.
A szoc. időkben dívó három té lenyomatai az általam felkeresett könyvkuckók?
Aczél György szűrte az irodalmat.
Amit ő támogatott, nem biztos, hogy olvasásra serkent.
Amit tűrt, azt talán én is tolerálom, vagy talán nem.
 Amit tiltott, az nem jelenhetett meg, ennél fogva mindmáig hiányzik a könyvfelhozatalból.
Mivel a könyvkiadás évtizedekig az ő gusztusa szerint alakult, és mivel gusztusa eltért az enyémtől, talán ennek is köszönhető, hogy nem mindig találok érdeklődésemnek megfelelő könyvet.   
Azért nem adom fel.
A könyvmegállók ugyanazt a vadászösztönt tartják bennem ébren, mint fiatal felnőttkoromban az antikváriumokban tett látogatásokét.
Hogy mindenek ellenére hátha…
És néha sikerélményben volt részem!
***
Ma a sikerem inkább abban áll, hogy a Lackfi János által meghirdetett tréfás nyelvi szórakozásban eredménnyel részt veszek.
Örülök, ha a költő tetszését nyilvánítja hozzászólásaim kapcsán.
És van ilyen.

Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (Jn 3,16) – fogalmazza meg János apostol a történtekkel kapcsolatban.
A mai szentlecke:
Ő az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.   (Fil 2,6–12)  
***
A passiót helyenként zenei feldolgozásban jelenítik meg.
Másutt négy, arra kiszemelt ember készül fel a felolvasására.
Ha ez nem megy, és most itt ez a helyzet, egy valaki olvassa fel, pl. a pap.
Nálunk most utóbbi valósult meg.
Van lehetősége választani: Lukács egész vonatkozó feljegyzését ismerteti, vagy a lényegesen rövidebb változatot.
A rövidebbet hallgattuk meg.
Az idősödő hallgatóságra való figyelemmel megengedtetett mindenkinek, hogy ülve hallgassa meg a történetet, mert hosszas ahhoz, hogy végig álljunk. 
***
Ma a templomban egy asszonyka a kezében tartott egy néhány hetes csecsemőt. Gyönyörű kis csöppség volt az ártatlan. Egyre inkább megélem a különbséget korosodván. Több mint hetvennyolc évvel vagyok nála öregebb. Csaknem hihetetlen, hogy magam is voltam ekkorka.
Egy kisgyerek is rácsodálkozik már az újszülöttre.
Amikor R. született, a kórházban megtekinthettük az ablakon keresztül.
Bátyuskája, D. nem győzött csodálkozásának hangot adni.
Milyen kicsi a lábacskája,
milyen kicsi a kezecskéje,
milyen kicsi a fejecskéje,
milyen kicsi a fülecskéje,
milyen kicsi a szájacskája,
milyen kicsik az ujjacskái…
***
Ma meg R. már balettfelvételire indul.
D, L, M addig letétben tartózkodott nálunk.
Utóbb felnőtt unokánk, M. és kedvese A. is csatlakozott a vendégsereghez, no meg R. két szülejével a bemutatkozás után.
Így ültük körül a virágvasárnapi asztalt.

A fogyasztásra rendelt önszurkálónak (ozimpec) tulajdonítom, hogy székrekedést okozott.
Mivel hiánycikk, leszoktam róla se perc alatt, és örömmel.
Ami pedig a szorulást illeti, forró tejjel és utána mustáros zsemlével oldottam eredményesen.
Nem akartam rászokni a mesterséges hashajtókra, nehogy állandósítani kelljen használatukat.
Van nekem épp elég bajom a kopásaimmal.
Kisgyerekek nyelvén folytatom:
- Kopások? Mél?
- Hát azsél.
- De mél azsél?
- Mel azsél, mel azsél.
***
Saját szavaimmal:
- Mert megöregedtem, öreg vagyok.
Kórházban a főorvosnő:
- Mit nem mond, 79-ik életévét tapossa? Sok-sok évet letagadhat! Látom, szereti a zenét. Mit olvas? Jó a Bősze könyve?
Saját szavaimmal:
- Ha éppen nincs semmiféle nyomorúságom, egészen jól érzem magamat, kivált most, hogy süt a nap.
Csokonai szavaival:
- Egy híjját esmértem örömimnek még,
porszívózni kéne,
s megadá az ég.
***
Most komolyan Csokonai szavaival adózom a költészet napja kapcsán:
Egy politicus költőhöz
1
Ócska tanácsokkal, köpönyeggel zápor után jársz,
     A szájtátó had zajjal utánad üvölt;
S új ivadékok előtt kezdődik a régi mulatság:
     Házi gerendákkal szálka hibákra nevetsz.
2
Van hiba, van bennünk: de mi rajta segítni ohajtunk,
     S elhárítani mind, ami viszályra vezet.
Ám te gyülölséget gyújtasz s polgári hasonlást:
     Ily áron nem kell, bármi nagy, amit ajálsz.
Aktuális.
Nemde?

Nos, amikor még nyitott peronú, fém csapóajtós villamosok közlekedtek,
amikor még falépcsőkön lehetett „lábhelyet” kérni,
amikor majd odafagyott a réz kapaszkodón az ember keze lógás közben,  
amikor a rendőr megállította a villamost két megálló között, és leborotválta a lépcsőn utazó embereket,
amikor 35 fillér volt a gyerekjegy, hetven az átszálló és ötven fillér a vonaljegy,
amikor a jegyen lévő betűjelzések a következő értelmetlen szöveggé álltak össze: FaKARNIPECsGyRó,
amikor hetijeggyel közlekedtünk (a tanuló hetijegy 2,70Ft-ba került),      
akkor voltam fiatal.
Akkor voltunk fiatalok.  
Akkor szálltunk fel rohanva a robogó villamosra.
Akkor szálltunk le a robogó villamosról.
A mi megállónk feltételes megálló volt. Adódott, hogy szolfézsról hazafelé alig utazott valaki a villamoson.
A kalauz dolga volt, hogy egy bőrszíj megrántásával jelezzen a vezetőnek:
Mehet tovább, nincs se le-, se felszálló.
Nem vette észre leszállási szándékomat, mert takarásban álldogáltam.
Abban a pillanatban, amikor fékezésből gyorsításba váltott a vezető, akkor ugrottam le, és futottam a tuja mellett, hogy el ne essek.
Még fiatalabb koromban ketten robogtunk a villamos után, mert sétálva nem értük volna el.
A vezető nem látta tevékenységünket, vagy nem akarta látni. „A lovak közé csapott”, és elkezdte nyargalását.
Én nyargaltam hozzá közelebb. S
ikerült elkapnom a sárgaréz kapaszkodót, és felugrani a lépcsőre.
Társamnak nem.
Így magam is leszálltam a következő megállóban, hogy a következő járattal immár együtt utazhassunk.
Van ezeknek már vagy szűk hetven éve.
***
Apámmal hasonló történt gyerekkorában. Egy kanyarban kiesett a villamosból.
Jól megütötte magát, de fel is pattant, mert egy úr rohant feléje hogy sétabotjával végigvágjon a büdös kölykén, aki leugrál a villamosról. 
A botozástól megmenekült apám, a térdsérüléstől nem.
Ez történt bezzeg az ő idejében. 

„Alles neu macht der Mai, macht die Seele frisch und frei.
Lasst der Haus, kommt heraus! Windet eninen Strauss!...
…Vogelsang, Hörnerklang, tönt den Wald entlang.” – mondja a német népdal szövege.
Mindent megújít a május, felüdíti és szabaddá teszi az embert. Kicsalogatja a házból csokrot készíteni. A madárdal és a kürtök hangja szól erdő szerte – mondom én szabadfordításban.
Csakhogy nálunk mindez már áprilisban valósul meg.
A megújulás megállíthatatlanul jelen van, az ember felüdül, ha elég primőrhöz jut a szervezete. Szívesen kimozdul a házból, s ha még mozogni tud, felkeresheti az erdőket, hogy elámuljon a párjukat kereső madarak énekétől.
Az idei tavasz kissé késik, de szemmel láthatólag nyomul.
A fák virágba borulnak,
a rügyek kipattannak,
a bogarak magukhoz térnek.
Igaz, hogy ma éppen egy kemény hidegfront támad, de el is takarodik,
és ha Isten is úgy akarja, nem fagynak le a gyümölcsfák terméskezdeményei, hanem a fák bőséges termést hoznak.
A keresztény liturgia az éledezés idején emlékezik meg teszi Krisztus kínszenvedéséről és haláláról, amely aztán húsvétkor a feltámadás dicsőségében teljesedik ki.
Itt egy másik nóta szövegével élek hát, amely jól kifejezi e folyamatot.
A halál és élet harcra szállt.
Meghalván az Élet, a halálon Úr lett.
A halál és élet harcra szállt
…
Fényes nap! Úradta ékes nap!
Isten adta nékünk, azért örvendezzünk.
Fényes nap! Úradta ékes nap!
                                    (Sík Sándor)