Mickey webnaplója

Szabó Ferenc SJ egyszer felkereste a pannonhalmi idősotthonban lakó Mécs László ciszter költőt. Mivel korábban nem találkoztak még, megkérdezte tőle, hogy hogyan is szólíthatja?
Mécs László válasza így hangzott: Szólítsál méltóságos uramnak, vagy Lacikámnak.
***
M. unoka végignézett a polcon lévő szeszes italok választékán, majd tanácstalan maradván megkérdezte: Mit hozzon ajándékba a 80. születésnapomra.
Mondom neki, hogy ne csináljon belőle ügyet, de ha kedveskedni akar nekem, mondjon el értem egy miatyánkot vagy vegyen egy krémest, és kész.
***
A robotporszívók eldorádójával szembesülünk, ha az árukeresőt böngésszük.
A száz fajtából kettőn állapodott meg feleség szeme.
Áruk is hasonló volt.
A kisebb 10 000 ft-tal olcsóbb a nagynál.
Ilyenkor nehéz a döntés, mert az egyik és a másik mellett is szólnak érvek.
Azt ajánlottam neki, hogy dobjon fel egy tízforintost, ha fej, vegye a kisebbet, ha írás a nagyobbat.
Ám jól teszi, ha előtte imádkozik, hogy az érdemesebbre essen a választás.
***
Kel az nekem nem kell, nem megyek én kapálni – mondta Cz. L.
***
Én nem vetem meg az ágyamat, most megyek s megvetem az ágyamat – mondta G.
***
Hedvig! Nem csíp a paprika. Nem vagyok én kecske, hogy legeljek! – mondta F. tata.

                                                           mottó:

Van egy kis házam, odamegyek, ha túl sok ember zavar,
van egy kis házam, odamegyek, hol senki sincs velem;
hová senki nem szólhat át, hol senki se mondja: „Nem”,
hol mást se mond, ahol tehát csak én vagyok jelen.
                                   (A. A. Milne, Magány Karinthy Frigyes fordításában)
Tegnap a beszélgetésben ráterelődött a szó egy szerzetesre, aki elhatározta, hogy nyugdíjas éveit egy erdei lakban remeteként kíván élni. A házikó környékén egy patak folyik. Ez minden. Villany, vízvezeték nincs. Merész vállalkozás. Vagy mégse? Mit jelent a remeteség?
Eckhart mestert (1260- 1327) faggatom.
A misztikus tanításának a közepe, hogy az Istennel egyesülés csak a magányban mehet végbe. Egy néhány megjegyzését ide rögzítem.
- Azt tanítja, hogy a világról való leválás mindent felülmúl. Ha leválok a világról, hogy Istent szeressem, létem közepe lesz. Nem akarok semmit, csak lenni: hogy ez, vagy az legyen, nem törekszem rá. Hallgatni fogok, hogy halljam, miként szól az én Istenem énbennem…
- Aki leválik a világról, szelleme olyan mozdulatlan marad, minden szeretet és szenvedés, dicsőség, szégyen és megvetés közepette, mint egy ólomból való hegy a gyenge szélben…
- Aki kiüresíti magát, kirekesztvén magából a teremtett világot, az megtelik Istennel, ám aki megtelik a teremtett világgal, az kirekeszti magából Istent.
- Az ajtó a sarokvason fordul, nyílik és csukódik. Én a külső ajtódeszkát a külső emberhez, a sarokvasat pedig a belső emberhez hasonlítom. Ajtónyitáskor, záráskkor a deszka mozog ide-oda, de a sarokvas mozdulatlanul marad a helyén…
- Isten olyan mértékben hat, amilyen méretékben erre készséget talál.
- Ha zabból, árpából, rozsból, meg búzából készüólt tésztákat vetünk a kemencébe, egyforma forróság éri őket, mégis egyikből finom, másikakból durvább kenyér válik…
- Ha egy viasztáblára akarok írni, bármilyen nemes szöveg álljon is rajta, akadályozni fog abban, hogy írjak a táblára. Írni akadálytalanul akkor tudok rá, ha semmi sem áll rajta...
- Nincs sehol másutt teljes nyugalom, egyesegyedül a világról levált szívben…
- A leggyorsabb lábú állat, amelyik ehhez a tökéletességre eljuttat titeket, a szenvedés, mert senki sem élvez örökebb édességet azoknál, akik Krisztussal együtt vannak a legnagyobb keserűségben.
***
Megjegyzéseim.
A remete bőven fog meríteni a szenvedésből, mert kopásaira nem talál orvost, sem orvosságot.  Nélkülözés fogja övezni mindennapjait.
Isten társasága kárpótolja minden emberi kapcsolat hiánya helyett.
Nem mindenki alkalmas remetének, csak akinek erre hívása van.
Az ember ugyanis társas lény. Társasága a társadalom egy szegmense, amelyben él, hal.
Egy biztos. Bátor vállalkozás a remeteség.
A remete látszólag fejest ugrik a semmibe, valójában Istenbe.

Hogy
minden jóban van valami jó,
minden rosszban van valami rossz,
majdnem minden jóban van valami rossz, és
majdnem minden rosszban van valami jó.
Fotókhoz szabva
Még nyílnak a ládás kerti virágok
Még nyílik a sárga meg más szinü szépség
Foltokat vet falevélre a fény.
Rémlik-e
zöldike
vagy mi a
fityfene
ennek a
tarka le-
vélnek az
ő neve.
Van, hogy megihlet egy-egy fotó, és ritmusos szövegeket írok hozzájuk, amikor megjelentetem a FB-on. Következőleg ezeknek csak ott marad nyoma. Amikor emlékeim között újra előjönnek, csak akkor tudom őket lemásolni, ha időm és kedvem engedi. Ha nem írom ki őket, akkor csak a FB emlékezik rájuk, gyűjteményem nem.
***
Olyan furcsa az emberi szellem.
Létezik ajak-ima, amikor kimondom a gondolataimat vagy a kötött imákat. Van aztán magamban mondott fohász, de megint más, amikor rádióban hallgatom s csak követem.
Hallom a zenét, mert szól a rádió.
Hallom a zenét, mert felidézem magamban.
Művelem a zenét, amikor gondolatban lebillentyűzöm.
Bennem mindig tisztán szól a néma zene.

Amikor a jezsuita Szabó Ferenc huszonöt év vatikáni szolgálatból hazatért, akarva-akaratlan olaszra váltott egy-egy szó erejéig. Majd rekuperálod, mondta, szívesen beszélt az aggiornamentóról, de olykor olaszul ismerte el teljesítményünket: molto bene. Ma már nem lehet kitalálni, hogy az olasz szavak mennyire voltak részéről ösztönösek, vagy tudatosan használta-e őket.
Mindenesetre érthetővé teszi az évtizedeken át (kb.35 év) való külföldi szolgálat.
Ma egy interjút olvastam benne egy bekezdésben három idegen szót. Aki mondta, folyamatosan itthon dolgozó értelmiségi. Mondanivalójában mégis ezek szerepeltek: Trash, oximoron, konteo.
Divat lett az angol (bár az oximoron nem az). Minden kategóriára volna magyar szó vagy kifejezés.  
Az aqua szebb, mint a víz, a trash szebb, mint a szemét, a konteo szebb, mint az összeesküvéselmélet, az oximoron szebb, mint az ellentétek egy szóban?
Nem gondolom.
Inkább valamiféle sznobságot vélek kihallani a Nyugathoz kapaszkodó szóhasználat terjedésében.
Az ilyen keveréknyelv nem tud betörni a szépirodalomba, a költészetbe.
Bár Petőfi írt efféle verset, de hát nem azért, hogy általa legyen halhatatlan, hanem parodizált.
Mutatom:
Deákpályám

Diligenter frequentáltam
Iskoláim egykoron,
Secundába ponált mégis
Sok szamár professorom.

A poesisból is ebbe
Estem inter alia;
Absurdum pedig, de nagy, hogy
Ennek kelljen állnia.

El sem obliviscálnak, mert
Ha occasióm akadt:
Kutyáliter infestáltam
E jó dominusokat.

Egynek plane… no de minthogy
Szerelemhistória,
Talán jobb lesz in aeternum
Sub rosa maradnia.

Csak denique mi közöttünk
Sine fine folyt a per,
S consilium abeundi
Lett a vége breviter.

Ergo mentem, és vagáltam
A hazában szanaszét;
Verte tandem a bal combom
Kard… azaz hogy panganét.
Dunavecse, 1844. április - május

Ma mintha az angol próbálkozna beférkőzni a tudatunkba.
Nem kellene.

A napi gondolat:
A hozzád intézett imádságban, Istenem, egy a szemlélés és a szeretet. Engedd, hogy olyan tökéletesen és olyan bensőségesen tudjak hozzád imádkozni, hogy elfeledkezzem önmagamról, és ne tudjam, hogy imádkozom, mert csupán Te vagy bennem! – írja Mme Guyon, Jeanne Marie Bouvier de la Mothe misztikus imádság címen.
Azt hiszem, el lehet jutni a teljes önfeledtségre.
Nem is olyan egyszerű az ilyen magatartást felvenni.
***
Tegnap két meccset néztem este a tévén. Nyelvileg volt érdekes. Figyeljük meg: kik játszottak kik ellen!
GER-GRE 0:1 német-görög ugye,
NOR-POR 1-2 norvég-portugál ugye.
Milyen véletlenek vannak.
***
Követem Lackfi Jánost, de nem erőltetem követését erőmön felül.
Szeretem nyelvvel való játékait, és bele-belekapcsolódok, ha éppen van hozzá mondanivalóm.
Ha nincs, kihagyom és kész.
A költő a kedvelőit valamiféle szempontok alapján minősíti, pontokkal ismeri el.
Voltam már hetedik, tizenharmadik a rangsorban, és akárhányadik is.
Nem törekszem az első helyet megszerezni.
A játékokról való felfogásomba nem fér bele a kemény versengés.
A laza, felhőtlen hozzákapcsolódás, ami kedvemre való.
A játékért való játék, az elmeköszörülés, ami vonz és leköt ideig óráig.
***
Így vagyok a kvízjátékokkal is. Ha elém kerül valamelyik, szívesen latolgatom, hogy melyik lehet e helyes válasz, akkor is, ha kevéssé vagyok otthon a témában. Általában elég jó szintet szoktam megütni, de nem izgat, ha egy-egy kérdésre fals választ adok.   

Az egyszerűség kedvéért ezután csak Gondolatokként fogok utalni a Fohászok, vallomások c. kötetből vett idézetekre.   
Most Ny. A. Bergyajev orosz filozófustól idézek:
A megoldás nem lehetséges, csak…
„Az emberi személyiségnek azokhoz a közösségekhez való kapcsolata, amelyekben az ember itt a földön élni kénytelen, mindig paradox és ellentmondásos. Teljes harmónia és maradéktalan összhang nem lehetséges. Sohasem válik lehetségessé a személyiség és a társdadalom között fennálló tragikus konfliktus maradéktalan megoldása. Megoldás nem lehetséges, csak Isten országában.”
Tapasztaljuk.
Talán sose volt olyan kettészakadt az ország lakossága, mint napjainkban.

Sorai azért is elgondolkoztatók, mert úgy látszik, nem csak a magyarokat jellemezi a széthúzás, hanem a világ többi nációit is valamilyen mértékben.
Nemcsak nálunk tagolódik a társadalom megalkuvókra és meg nem alkuvókra, globalistákra és szuverenistákra, hanem a világ sok helyére jellemző ez a fajta vagy egyéb széthúzás.  
Nem véletlen, hogy Jézus egyik legfontosabb tanítása:
Ti keressétek az Isten országát, és minden szükségeset megkaptok hozzá.
Az is igaz, hogy keresés közben is állandó széthúzások adódnak.
Máig fohászkodik az egyház az egység megteremtését kérve (...add meg teljes egységét!).

Budapest Salgótarján egymástól 110 km-re esik autóúton.
Légvonalban csak 89 km.
Persze ma mi autóval mentünk, jöttünk, kb. 230 km-t megtéve.
Ez elég combos etap a magamfajta pohos öregembernek.  
Nem nekem kellett vezetni, csak üldögélni és közben fotózhattam is, ha mód nyílt rá.
Ez jó lehetőség, bár egy-egy téma villanásnyi idő alatt foszlik emlékké, hiszen 120km/h-val haladunk.
Családi találkozó esett hatalmas traktával, tizenegynéhányféle itallal, főleg szeszesitalokkal.  
Résen kellett lennem, mert a találkozópontig magam is autót vezettem.
És ha megszondáznak, és ha pozitív eredményt mutat az a szonda, akkor jaj nekem, még tán a jogsi is ugrik.
Nekem mindörökre.
De hát óvatosan autóztam, nem szondáztak, talán nem is mutatott volna 17h-kor már semmit az a fene masina.
Az tűnik fel, hogy sok a sebességmódosító tábla, és sok a sebességmérő berendezés is az utakon.
Ez szerintem nagy baj, mert a táblák és a traffipaxok elvonják a vezető figyelmét arról, amire leginkább figyelnie kellene, nevezetesen arra, hogy mi történik az úton, mi a forgalomban.
Ha pedig nem figyel eléggé, jön a büntetés: 50 000 ft, vagy még több.
Elgondoltam, hogy a mérésnek mi az értelme.
Ha mindenki betartja az ide vonatkozó szabályokat, okafogyottá válik a sok drága berendezés.
Ha pedig az a cél, hogy minél több sápot lehúzhassanak az autózókról, az elég durva beavatkozás.
Nem lehetne csak a balesetet okozókat büntetni, s hagyni az autósokat, hogy tempósan haladhassanak, hiszen nem azért ülnek autóba, hogy cammogjanak.
A közlekedés kultúrája ebben az esetben is meg tudna valósulni, és kevesebb kötözködéssel járna.
Azt gondolom, hogy jogos a latin kérdés: Cui prodest?
Kinek az érdeke?
Alighanem költői kérdés ez.   

Ígértemhez híven megosztok egy újabb gondolatsort, immár Alexis Carrel orvostól, aki ateistaként kutatta a lourdes-i jelenségeket, és hívőként távozott onnan.
Későbbi, apostolkodó írásából idézek:
„Hálát adok neked, Uram, amiért hosszabbra nyújtottad életemet, mint a legtöbb kortársamét. Mielőtt becsuknád e könyvet, engedd meg, hogy előbb elolvassam még mindazt, amit ez ideig nem tudtam elolvasni….
Ha fel akarsz használni, örökké áldalak érte. Ha elutasítasz, azért is áldalak. Legyen meg a te akaratod.”  
Mi tagadás, megvan a maga aktualitása rám nézve is, hiszen én is vénülő ember vagyok.
***
A mai olvasmány a Prédikátor könyvéből való.
Ő többek között kifejti, hogy mindennek megvan a maga ideje.
Hosszasan sorolja, hogy mik ezek.
Muszáj megemlékeznem róla, mert igen szeretem ezt a zenét, Nevezetesen a hatvanas évekből származó számot, the Birds alkotta  éneket: Turn, turn, turn.
A prédikátor szövegét dolgozza fel.
Rajtuk kívül az ausztráliai Seekers játszotta.
Mind a két hangszerelés és előadás tetszik.
Az utóbbi kicsit tán még jobban, noha nem tőlük származik a dal.
***
Valaki megkérdezte, hogy változott-e világlátásom egy nappal azután, hogy beléptem a kilencvenesek klubjába.
Egyelőre csak ismerkedem e ténnyel.
Mindenesetre fölösleges volna azon gondolkoznom, hogy ezután minden könnyebb lesz.
Inkább nehéz.
Csak addig bírjam ki élve, míg meg nem halok.

Ígértem, hogy a Fohászok és vallomások c. kötetből szemezek minden nap. Legyen akkor itt most egy részlet a zumi pueblo indiánok imájából (Új Mexikó) Ima az utódokért
„Imámat fölküldtem az égbe: Minden gyermekünk, azok is, akik a vadon szélén élnek … legyenek boldogok minden nehézség nélkül! Legyen minden fiúgyermeknek, legyen minden leánygyermeknek, akik előtt van még az élet napja, legyen nekik erőteljes szívük, legyen bátor lelkük; a szürkület tavához vivő útjukon érjenek meg szép kort!
***
Valamiért egy „skót” vicc jutott eszembe. Skót a barátjához: Megkínálnál egy szivarral?
Nem tudlak megkínálni, mert épp elfogytak a szivarjaim.
Sebaj, akkor rágyújtok a magaméból. Később majd megadod.
Skótokra fogott ez a mentalitás, ami persze nem igaz, de hogy létezik az effajta zsugoriság, az biztosra vehető.
***
nonstop ételbár= szünetmentes tápegység – írtam egykor.
Most a közönséges blogról esett le: tapló napló.
***
Ha a torta dísze az életkort mutató 80, és elveszem a 8-as mellől a nullát, a tortán akkor is nyolc van. 
***
Ha korom éveinek száma csak nyolc van, 72 év múlva se változik: 80.
Ha febr. 29-én születtem volna, még csak 23. sz.-napomat ünnepelhetném.
A teljesség kedvéért ide írom, hány napos vagyok. 29 213.
Ez a nap a gratulációk pecsételésével telik. Köszönöm… Köszönöm… Köszönöm…
…és valóban: KÖSZÖNÖM.

Kiemeltem a polcról egy több évtizeddel korábbról való Vigilia-kiadványt (Fohászok, vallomások).
A kötetet lapozgatva megragadott tarkasága, ahogy a világ vallásaiból, gondolkodóitól, népek tapasztalataiból szemezget. Elhatároztam, hogy egy ideig posztomat ezekből merítgetve gazdagítom. A könyv mottója megragadta figyelmemet. Így szól:
Az, aki a keresztényeknek a „Mi Atyánk”,
A zsidóknak Jehova,
a moszlimoknak Allah,
a zarathusztriánusoknak Ahura Mazda,
a buddhistáknak Buddha,
a hinduknak Brahma,
ez a mindenható és mindentudó Lény,
akit mindannyian Istenünknek ismerünk,
adja meg az embereknek a békét,
és egyesítse szívünket
lelki testvériségbe!
Vivekanada

Álljon itt elsőként egy reggeli ima a tambu négerektől:
Segíts bennünket, Istenünk! Nem tudjuk, holnap élünk-e még: A Te kezedben vagyunk.
Hasonló gondolatok bennem is ébrednek, s hozzá szoktam tenni, hogy a kezednél jobb helyen nem is lehetnénk.
És eljött a mai nap, és élünk. És élni jó. Szent Pál szerint meghalni még jobb. A Filippi-levélben így ír:
„Ha tovább kell élnem, gyümölcsöző munkát jelent. Hiszen számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. Nem tudom tehát, mit válasszak. Mind a kettő vonz: Szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal egyesüljek, mert ez mindennél jobb lenne. De hogy értetek életben maradjak, arra nagyobb szükség van.” (Fil 1,21skk)
Élet vagy örök élet? – ez itt a kérdés.