Mickey webnaplója

A FB-on minden további nélkül szabad reklámozni a csodaszereket. Ezek rendre alázzák az orvostudomány képviselőit, mert a tehetetlenséggel szemben azonnali egészség-helyreállítást ígérnek.
Néhány a közeli napok terméséből.
- A Mibioni Patches segítségével egy hónnap (sic!) alatt 14 kg súlyfelesleget lehet leadni.
- A hipertónia könyen (Sic!) gyógyítható.  Vegyen Re Cardiót.
- Megöli a prosztatagyulladást. Két hét alatt rendeződik az UROTRIN alkalmazásával.
- Lejárt a hallókészülékek kora. 28 nap alatt visszaadja a hallását az Auresoil Sensi & Secure.
- A KETO-tablettától egy hónap alatt 12 kg-t fogytam. Ez a megoldás.
- Gyógyulj meg 47 nap alatt a porckopástól!
- A pikkelysömör meggyógyul! Két héten át kend magad ezzel a krémmel, és örökre eltűnik a sömör.
- A fogyás kulcsa? DIETonus. 
Nem sorolom tovább őket.
Emlékszem egy könyvre. Ez volt a címe: Dobd el a szemüvegedet!
Halkan megmorogtam: Dobd el, dobd el, de ne nagyon messzire, mert esetleg nem találod meg, amikor szükséged lesz rá.
***
Eszembe jut a régi vicc is:
Utazó csodadoktor-varázsló érkezik a városba, s elsőként a sánta és a pösze kerül sorra. Beküldi őket a varázsló egy sátorba, hókusz-pókuszol egy kicsit, majd elkiáltja magát:
- Sánta dobd el a botodat!
Kirepül a bot, hatalmas durranás, majd egy hang:
- A szánta eleszett.  
Hát ennyit a csodaszerekről.
***
A rendőrvicc hasonló, amennyiben a hiszékenységről szól.
- Mit csinálsz itt kisfiú?
- Almamagot eszem.
- Azt minek?
- Hogy nagyon okos legyek tőle.
- Hm. Adjál belőle nekem is.
- Nem adok, hanem eladok. Öt db. 2000 ft.
- Rendben. Itt a pénz. A magokat most azonnal megeszem (eszik, majd): Te fiú. Öt magért 2000 ft az nagyon jó üzlet, nem gondolod?
- Na látja, már is okosodott. 
***
Gyerekkoromba visz vissza a címbeli csasztuska:
Nincsen többé kopasz fej, csak s*ig érő homlok.
Szelídebb változatban:
Nincsen többé kopasz fej, csak segítsenek rajta!
Hát segítsenek, de ne szélhámoskodással.

Az első egy gondolat kifejtése a Székely János püspökkel készült interjúkötetből.
„A kereszténység meggyőződése, hogy a nemzetek, a különféle kultúrák a Teremtő Isten által akart értékek. Isten az embert történelmi lénynek és társas lénynek alkotta, aki az emberségét különböző kultúrákban, nemzeti közösségekben, nyelvekben bontakoztatja ki. A nemzeteket megszűnni akaró globalizmus nem a Teremtő terve szerint való. Az egyes nemzeteknek joguk és kötelességük megőrizni, ápolni és megvédeni a saját kultúrájukat, örökségüket, biztonságukat.” (Dobszay János interjúkötete: „Mindenki érte él”, 88. o.)
Nagyon hasonlókat fogalmaztam meg magam is. A rét akkor Isten tervei szerint való, ha a fajok gazdagságát mutatja fel, s nem akkor, ha a füvön kívül semmi más nem él meg rajta. Arról nem is beszélve, hogy a természet meghiúsítja a monokultúrát. Hol moha üti fel a fejét, hol szárazságtűrő fajok.
Nem természetes a fajok elnyomása.
Így az emberi rasszoké sem, a nemzeteké sem.
Nem is fog sikerülni.
Ám az emberiség a globalizmus erőszakossága miatt még súlyos árat fog fizetni a nemzetek tarkaságának a fennmaradásáért.
Adná Isten, hogy ne legyen igazam.   
***
Én nem tudtam azt kérem…
hogy nincsen sárgaborsónak nevezett növényfaj, hanem csupán egy, a zöldborsó hántolt, szárított és felezett magjából készülő növényi ételkészítmény. A hámozás vagy tisztítás kiterjed a növény hüvelyére, tehát a borsószemeket megszabadítják a növény hüvelyborításától, és ezután a külső halvány héjazatuktól is a hasítási folyamat során. A sárgaborsó tehát nem más, mint  hámozott, felezett zöldborsószemek megszárítva.
Vannak ilyenek. Ilyen fűszer a curry is. Nem tudtam róla, hogy ez nem egyfajta indiai fűszernövény, hanem egy fűszerkeverék.
Mint ahogy a majonéz se egy növény krémmé kevert izéje, hanem egy több összetevőjű olajos tojásos massza, szemben az avokádóval, amely viszont egy növény. 
„Most már mindent tudok és mindent megértek, s a betűket is ismerem” (Bródy).

Elveszettnek hitt Köz(rö)helyes történetek c. összeállításom előkerült, egy idejében külső tárolóra mentett fájlok között bukkantam rá. A 156 oldalas anyagból most egyet kiemelek a megtalálás örömére.
38. – Hová is utazzam?
– Ibériába, Szibériába, esetleg Libériába?
Folytassam a sort?
Encsre vagy Encsencsre,
Levélre vagy Levelekre.
Balatonra (Heves m.-i falu) vagy Balatonboglárra (Somogy m.-i)
Kenderesre vagy Kondorosra?
Apácatornára vagy Barátúrra?
Szolnokra, Csolnokra vagy Szölnökre?
Ácsra, Écsre vagy Öcsre?
Ajakra Ajkára vagy Szátokba?
Szanyba vagy Szőnybe?
Fótra vagy Bugyiba?
Érdre érdemes-e?
Árpádhalomra, Andrásfára, Barabásra, Bélavárra, Erzsébetre, Fülöpre, Gyulára, Ivánra, Izsákra, Jenőre, Lipótra, Mihályiba, Lőrincibe, Miklósiba, Péteribe, Sáriba, Tamásiba, Tivadarra vagy Vicára?
Tákosra vagy Tékesre?
Chernel-házadamonyára vagy Romonyára?
Jakabházára vagy Jánosházára?
Baksra, Baksára, vagy Paksra?
Barcsra vagy Baracsra?
Becskére vagy Bicskére?
Békásra, Bolhásra, Ebesre, Farkasfára, Hollókőre, Kakasdra, Sáskára, Kányára, Kecskédre,    Keszegre, Nyúlra, netán Tyukodra?
Kimlére, Kömlőre vagy Komlóra?
Lábodra, Sarkadra vagy Lábatlanra?
Szágyba vagy Szügybe?
Fehértóra vagy Feketeerdőre?
Egyekre vagy Etyekre?
Bánkra vagy Benkre?
Almásházra, Berkenyére, Dinnyésre, Diósdra, Gombára, Kökényre, Mogyoródra, Rózsafára vagy Ürömre?
Ordacsehibe, Lengyelbe, Németibe, Olaszra, Orosziba, Tótkomlósra vagy Törökszentmiklósra?
Novajra vagy Noszvajra?
Besencére vagy Lepencére?
Csákányra, Üllőre vagy Esztergályra?
Takácsiba vagy Timárra?
Kenesére vagy Enesére?
Okányba vagy Vokányba?
– Hová is utazzak?
Ibériába vagy Szibériába?

Ha már elkezdtem, be is fejezem A zarándok c. munka ismertetését, annál is inkább, mert nem úgy végződik, ahogyan a korábban olvasottakból következne. A szerző nem indul el Lourdes-ba, mert megtalálja szütyőjében iratai között a visszaútra érvényes repülőjegyét, s sikerül is a rendelkezésére álló hét nap alatt visszatérnie a spanyol repülőtérre. Rendben hazatalál. Bár erre alig van utalás. A szervezetét, életét kockára tevő szerző magatartása már-már a vakmerő bízás kategóriáját súrolja. Ám az Istennel folytatott „sakkjátszmája” eredményeket hoz. Délnek tartva egyre tartalmasabb élelemhez jut. Barackmagok, fügék stb. Egy alkalommal újra rettenetesen éhes. Ekkor két lengyel vendégmunkás ülteti le enni, majd vásárol neki annyi élelmiszert, amellyel kihúzza a repülőgép indulásáig.
A két munkás s még néhány barátságos arc (pl. egy nő, aki felveszi autójára az országúton bandukolót) visszaadják az emberek jóságába vetett hitét. Ettől kezdve több bizalommal fordul a városok népességéhez.
Nekem a két munkás az Ábrahámot meglátogató három férfi történetét juttatja eszembe. Ahogy Ábrahám vendégül látja azokat, ugyanúgy a lengyelek is a zarándokot.
Két idézetet hozok zárásképpen a kötetből: „…hatalmas dolgot tettem, többet tettem magamért, a lelkem gyógyulásáért, mint korábban bármikor az életemben”.
Mit tett?
Önmegtagadó módon kilépett a civilizáció szokott komfortjából, hogy letisztult körülmények között látásmódja megváltozzon. A zarándoklás nem szentség, miként a szentségimádás sem az. De hogy felér egy lelkigyakorlattal, esetleg még meg is haladja annak hatását, az valószínűsíthető.
A szerző, Túri Sándor nem elégedik meg a Szent Jakab-úton őt ért változásokkal. Tovább kereste a kapcsolatot Teremtőjével. Eljutott az óceánig, s még mindig nem sikerült neki a kapcsolatfelvétel igazán. Ezért vállalkozott a Lourdes-ba való eljutásra, s csak a sorozatos eltévelyedések során döbbent rá, hogy már megkapta, amit kért.
Gondolkozásmódja letisztult, s megélte Isten gondviselő szeretetét. Így összegezi az őt ért megtapasztalást: „Megéri szabadnak lenni, még akkor is, ha nélkülözés jut osztályrészemül. Könnyebbé nem teszi az életemet, mégis az áradat fölé emel, és olyasmit csillant meg előttem, ami még így ismeretlenül is magával ragad… Végtelen hála tölt el a Teremtőm iránt, melyet a jövőmtől való szorongás sem homályosít el. ”
Sokféle út vezet fel az Isten hegyére, közülük is egy, amelyről Túri S. beszámol könyvében.     
Még megjegyzem, hogy bár láttató leírásokkal szembesül az olvasó a könyvben, és megszoktuk, hogy az útleírások illusztráltak, ebben a könyvben nincs egy fia fotó se.
Megértem a szerzőt, hiszen zarándokúton az ember jobban teszi, ha a belső történésekkel foglalkozik. Mégis, valahogy vágyna rá az ember, hogy a csodálatos vidékeket maga is lássa.
Talán mégse csak a fogyasztás és komfort rabszolgáinak túlzó igénye mondatja velem ezeket.  

Lassan végzek a zarándok kötettel. Írás ez, a el Caminóról, és egy további kísérletről.
A szerző végigjárja Franciaország felől a zarándokutat Santiago de Compostelába, de nem rendül meg az élménytől.
Tovább megy a világ végéig (Fisterra), az Atlanti-óceánig, és még mindig nem rendül meg az élménytől.
Alig marad pénze, mégis elhatározza, hogy egy harmadik útra is vállalkozik – immár csaknem teljesen eszköztelenül. Életre-halálra megy a dolog.
Hozzáfog egy Barcelona-Lourdes útnak térkép nélkül.
Csak annyit tud, hogy át kell kelnie a Pireneusokon. Olyan ez, mint az ószövetségi eset Illéssel, amikor az úrral szeretne találkozni.  A királyok könyve írja le (1Kir 19,11): „Az ÚR ezt mondta: Gyere ki, és állj a hegyre az ÚR színe elé! És amikor elvonult az ÚR, nagy és erős szél szaggatta a hegyeket, és tördelte a sziklákat az ÚR előtt; de az ÚR nem volt ott a szélben. A szél után földrengés következett; de az ÚR nem volt ott a földrengésben. Az ÚR ezt mondta: Jöjj ki, és állj a hegyre az ÚR színe elé! És amikor elvonult az ÚR, nagy és erős szél szaggatta a hegyeket, és tördelte a sziklákat az ÚR előtt; de az ÚR nem volt ott a szélben. A szél után földrengés következett; de az ÚR nem volt ott a földrengésben. A föld után tűz következett,  de az Úr nem volt a tűzben. A tüzet enyhe szellő kísérte. Egy hang szólította.” A hang az Úré volt.  
De még nem tartok itt. A zarándok túlélő bicska nélkül, térkép, iránytű és kellő nyelvismeret nélkül vág neki az útnak. Utolsó pénzén vesz egy kenyeret, és jó tíz napig gyalogol szép tájakon, csúnya kopár vidékeken, hosszú büdös alagút szervizútján. Amikor minden élelme elfogy, kockára teszi az életét. Tovább halad – mindent a gondviselésre bízva. Útközben talál almát, szedert, csipkebogyót, kukacmegette mogyorót, diót, máskor fügét, s viszonylag rendszeresen vizet. Eljut Andorrába, onnan francia földre. Kézzel-lábbal próbálja megértetni magát útközben azokkal, akikkel találkozik, hogy Lourdes-be igyekszik. Azok elértik és buzdítják, hogy tartsa csak az útirányt. Elér l’Ur-ba. Ott rájön, hogy téves úton halad. A csont-bőrre soványodott zarándoknak térképet mutatnak a helyiek, s értésére adják, hogy 300 km-t ellenkező irányban tett meg, mint ahogy kellett volna. Teljesen lesoványodva veszi a hírt, de lelke valamiképpen megizmosodik. A gyalogolást nem hagyja abba. Új tapasztalatokra tesz szert. Az út mellett található kutakból iszik, és a víz életre kelti, friss erővel tölti el. Ezt másképpen kegyelemnek kellene nevezni, vagy isteni gondviselésnek.
Kitartása végül is bizton eredményt hoz, hiszen leírta könyvben ezt a kalandját. Szertettem volna végigolvasni az este a kötetet, de nagyon elálmosodtam.
Talán ma lesz időm a végére járni.        

Ha egy szóra rákeresek, érdekel, hogy a szótárban hány ide-odalapozás után találom meg a keresett szót. Nagyon ritkán előfordul, hogy azonnal ott nyílik ki a szótár, ahol a keresett szó leledzik.
Ennél is valószínűtlenebb, hogy nem tudod pontosan, hogy mit keresel, és mégis ezt történik veled.   Merthogy velem ez történt.
A vasárnapi evangéliumról szóló beszédében a plébános említette, hogy tíz éve még nem így gondolt valamit. Egyikünk sem emlékezett már rá, hogy mit gondolt másképp. Sajnos a helyzet még ennél is rosszabb volt. Arra sem emlékeztünk, hogy melyik evangéliumi szakasz került sorra aznap. Csak annyit sejtettem, hogy tán Lukács írta le a történetet. Felcsaptam a Bibliámat. A szemem elé kerülő lap baloldalára nézek. Ilyen nincs, mondom, és mégis van. Zakeus történeténél nyílt ki a könyv, és ez volt a vasárnap felolvasott perikópa.
A dolog teljesen valószerűtlen, ha arra gondolok, hogy a Bibliám több mint 1400 lapból áll.  
Mondhatod, hogy  vaktyúk-effektus (A vak tyúk is talál szemet.),  és mondhatod, hogy kegyelem.
Mire akarja felhívni a figyelmemet? A történetben szereplő Zakeus alacsony ember lévén felmászott egy fügefára, hogy láthassa az úton elhaladó Jézust. Érdekelte, hogy ki is ő. A kérdés: mi az én fügefám, ahonnan jól látszik a Mester?
***
Két napja leírtam, hogy a zarándok egzisztenciális válságba keveredett, mert úgy vélte, hogy eltűnt egyszer s mindenkorra övtáskája, benne minden pénze, okmányai. Aztán megkerült.
Ennek kapcsán leírtam, hogy magam is kerültem már hasonló szorongató helyzetbe. Nem állt ott az autóm, ahol este hagytam. (Nem is állhatott, mert másutt parkoltam le este.) És hogy csaknem lekéstem egy vonatot, amellyel Békéscsabára indultam egy fix időpontú tárgyalásra.
A posztra jött egy komment.
K. írja: „10 napos utunk során Olaszországban a 7. napon összes digitális fotóval a kis fényképezőm sehol. 2x pakoltam ki-be lassan – imádkozva - a táskámat. Sienna, védőszentem városában leadta valaki a trafikba, amitől nem messze az automatából kávét vettem. Akkor ejthettem le. Végül hát meglett.
***
Figyelemre méltó történet a FB.-ról:
Egy apa, mielőtt meghalt, ezt mondta a fiának: „Ez az óra több mint 200 éves, és még a nagyapád adta nekem. De mielőtt neked adom, kérlek, menj el vele az óráshoz, és kérdezd meg tőle, hogy ha eladnám neki, mennyit adna érte?"
A fiú elment, majd visszajött és ezt mondta: „Az órás 5 dollárt ajánlott, mivel régi, ócska."
Az apa azt mondta: „Most menj el a kávézóba, és ott kérdezd meg!"
Kisvártatva visszatért: „Ott is 5 dollárt ajánlottak érte, édesapám."
Az apa ezután ezt kérte: „Most menj el a múzeumba, és kérdezd csak meg ott!"
A fiú elment, majd visszajött, és ámulva újságolta a hírt: „Apa, egymillió dollárt kínáltak érte!"
„Szeretném, ha tudnád, fiam, hogy csak a megfelelő helyen fognak a megfelelő mértékben értékelni! Ha nem a megfelelő helyen vagy, ne legyél mérges azért, mert nem értékelnek. Azok, akik tudják, mennyit érsz, értékelni fognak. Ne maradj olyan helyen, ahol senki sem látja meg a benned lévő kincseket! Mindig tudd, hogy nagyon értékes vagy!"

1. Hatvanhárom éve ezen a napon hajnalban  5 óra 20 perckor a Kossuth Rádióban Nagy Imre mondta el a következő drámai szavakat:
   Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak
   fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink
   harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével! Mondatait magyarul és több
   világnyelven többször megismételték. Ezt követően 8 óra előtt néhány perccel a Magyar Írók Szövetségének a felhívását olvasták be:.„Segítsetek, segítsetek, segítsetek.” A „segítség” meg is érkezett szovjet invázió képében.
   Magam talán először éppen a forradalom idején láttam orosz tankokat. A zuglói Erzsébet királyné út macskakövein dübörögtek a
   belváros irányában. Nem volt éppen bizalomgerjesztő látvány.

   (Ellentétben, azzal, amit a rendszerváltás során láttam óbudai ablakunkból. A vasúti töltésen szerelvények sora követte egymást a
   hazatérő orosz egységekkel. Tankok, gépkocsik, hadifelszerelések vonultak el szemünk előtt keletre.)
   Világszerte megihlette a magyarok szabadságszeretete a költőket. Most a Gloria victis 1956. antológiából egy orosz költeményt
   idézek meg, merthogy ilyen is volt.     

   SELECHOVA-BENKE
   VÉRSZERINTI TESTVÉREK
   Közös: lelkünknek lázadó keserve,
   Nomádok vére, dalaink mély húrja,
   Csapongó kedvünk, puszták végtelenje
   S az álmok túl a szenvedésbe fúlva.

Közös: a múlt, mely nem is olyan régen
A gyermekekből hősöket teremtett,
Kik érettünk is meghaltak, — az éj lenn
Elmossa már az évet és a percet.

Mert dicsőség volt harcuk és bukásuk;
De mit tehet egy maréknyi sereg,
Ki álmokért küzd... s arany az úr másutt
Csak szófűzért húz sírjaik felett.

A világ alszik, lomha éj felettünk,
Így ismétlődik minden itt a földön.
Ők elestek... mi élők csak temettünk,
S jutalmunk lett a hontalanság, börtön.

De megmaradt a közös sír: örökség,
Hogy emlékezzünk rájuk fejet hajtva,
S higgyük: lelkük sírhantok fölött ég,
S új hősöket ihlet majd a harcra.
***
Egy tegnapi tévéműsor szerint ma is háború zajlik, csak sokkal alattomosabb módszerekkel. A homogén, nemzetek nélküli birodalom kialakítása miatt folyik a küzdelem. Emlékeztetőül csak egy régi nóta részletei: „ez a harc lesz a végső … és nemzetközivé lesz holnapra a világ.”
Remélem, a végső harc eredménye nem egy jellegtelen, homogén, engedelmes embermassza lesz.
A rét is akkor szép, ha a füvön kívül a fajok sokfélesége található meg rajta.   

1. Már említettem, hogy három roma fiatalember ugrott neki tegnap a közlekedőnknek, a két félszobának, és tették tisztába az előzőt (nyers fehér nagyjából), festették szakszerűen barnára a háló falát, és lilára a játszószobát. Az ügy érdekessége, hogy a plafonok a színes falúak esetén is fehérre van festve. Ez jó, sőt nagyon jó a világítás miatt. A lila szobában a tapétától is meg kellett szabadítani a falat, mert elfogadhatatlannak bizonyult alapként.
A fiúk szépen, szakszerűen és kitartóan dolgoztak, majd a legnagyobb meglepetésünkre estére (fél nyolc) el is készültek. Maradt festékünk a konyhai fehér sérüléseinek kijavítására is.
Nekem a festőkről a három királyok jutottak eszembe. Ahogyan azok átsuhantak Betlehemen otthagyva az aranyat, tömjént és mirhát, emezek is úgy suhantak át a lakásunkon itt hagyva a helyiségeket felújított állapotukban. Tisztességesen dolgoztak tisztességes áron.
2. számú mondandóm. Megjöttek a fiatalok Sz.helyről. Két mozzanat a rövid találkozásunkból. Nem készült fotó kislányuk üdvözült-nevető arcáról, amellyel rám nézett. Ujjongott az apja karján: Pappapa.
Valahogy ilyen szeretettel kereshet – az olykor elbitangoló – minket a Teremtő.        
D. unoka meg azt kérdezte: „Tücsi nagyi, ebben a büdösben fogtok aludni?” (Kétségtelen, a festékeknek valamiféle ciklikus vegyületre emlékeztető szaguk van. De hát nem akkora annak a töménysége, no meg résnyire nyitott ablaknál alszunk.)
3. Halottak napja volt tegnap. Ennek kapcsán érdekes volt meggondolni, hogy az olvasó tizedei végén ott a fatimai formula: „Ó, Jézusom, bocsásd meg bűneinket, ments meg minket a pokol tüzétől, vidd a mennybe a lelkeket, különösen azokat , akik a legjobban rászorulnak irgalmadra.” Különös ez annak a fényében, hogy a tizedeket a családért, a magyarokért, az ifjúságért, a papokért, apácákért, a bűnös és békétlen világért, az áldozatokért és az elkövetőkért ajánlom, s minden csoportnak megvannak a maguk felmenői, akik egy része bizonyára csakugyan irgalomra szorul.
4. A zarándok-könyvben egy epizód arról szól, hogy a szerző hogyan kerül egzisztenciális válságba, amikor azzal szembesül, hogy nincs meg az övtáskája, benne pénze okmányai stb. Elvonul egy asztalhoz, és kiszedegeti hátizsákjából egyenként a holmiját. Nem találja köztük a vesetáskát. Imádkozik. Visszapakol mindent, s kezdi elölről a tárgyak kiszedegetését. Imádkozik. Nincs meg most se a táska. Mint írja: „miközben imát mormolok magamban, igyekszem a végtelenségig húzni a folyamatot, ennek ellenére gyorsan a végére érek. Övtáskám sehol. A rémület, érzem, mint kúszik felfele a gerincemen, s jeges leheletével gúzsba köt. Egy utolsó erőfeszítéssel még megfordulok, és látom, hogy az albergue házigazdája siet felém az övtáskámmal … Fölösleges belenéznem övtáskámba, tudom, hogy semmi sem hiányzik belőle.”
Gondolom, hasonló válság mindenkinek az életében előfordult. Az enyémben ilyenek:
- Tudom (?), hogy itt parkoltam este az autómmal. És most hűlt helye. Agyamon átcikázik: rendőrség értesítése, hogy ellopták. Aztán … némi kutakodás után felfedezem másutt az utcán. Mert hát tényleg ott találtam helyet a kocsinak. (Ez a móka többször előfordult velem.) Utóbb zavarba jöttem mindig: Ha egy autótól ilyen keserves megválnom, mi lesz velem, amikor az életemtől kell búcsút venni?
Így éltem meg azt a válságot, amit amiatt éreztem, hogy a vidékre összehozott üzleti találkozóm meghiúsul, mert lekésem a vonatot. Volt rá okom, hogy elképzeljem, lemaradok, mert „a vonat nem vár” … S mi lett volna?
Semmi.
Nem is folytatom.

1. Megjöttek a szobafestők. Három roma legény, illetve családapa. Érdekes, ahogyan megpróbálunk szót érteni velük, ők meg velünk.
Sorsszerű, hogy éppen ma egy könyvet tartok a kezemben, egy úti beszámolót az el Caminóról. A szerző egy vajdasági magyar, Túri Sándor, aki leginkább magyarul meg szerbül ért, s franciát tanul, miközben a zarándokúton leginkább spanyollal és angollal boldogulna. Bár a német is jól jönne.  Az is igaz persze, hogy a zarándoklatnak nem a közepe az egymással való társalgás, noha elhagyhatatlan eleme egy minimális szintig. Aztán az is a valóság része, hogy az igen nemzetközi alkalmi társaság az angolt is más- és másképp ejti. Másképp a francia és másképp a svéd. A figyelmesség és a szeretet az a nyelv, amivel a közlekedés mégiscsak megvalósul.
A zarándok hol megértésben, hol elutasításban részesül.
2. Egy kis település idevonatkozó tapasztalatát ideidézem. Ezt írja a szerző: „A szálláshely háziasszonya von bűvkörébe. Középkorú spanyol nő. A cselekedetei beszélnek. Energikusan lát neki az étkezőasztalok rendberakásának, és ahogy figyelem, egy olyan embert látok magam előtt, aki megtalálta célját az életben. Gondoskodik a zarándokokról, ez a gondoskodás tölti ki mindennapjait, rátalált arra a belső örömre, amit csak az igazán értelmes munka adhat meg.” Szerintem is: a szolgálat.
Azon gondolkoztam, hogy mi teheti az itt dolgozó festőkkel a kapcsolatunkat fesztelenné. „Ó, Malvin! A kávé.” Kérdeztem, hogy kérnek-e? Persze, hogy igenlő választ kaptam. Nosza főztem is nekik egy-egy adagot.
3. A szerző tapasztalja „azt a védettséget, gondoskodást, amit minden zarándok megkap itt az úton.” Ma már nem gondolom, hogy valaha is zarándokolni fogok. Legfeljebb, ha a könyv lapjain. A védettséget és gondoskodást hitem szerint én is megkapom.
4. Útja során összehozzák Túri S.-t egy magyar házaspárral. Idézem: „udvariasan meghallgatom panaszaikat a tömegről, a drága árakról, a szolgáltatások gyenge minőségéről. Elfog a határtalan szomorúság. Valójában nincs mit mondanunk egymásnak. Hiába közös a nyelvünk. Miután kifogytak a panaszaikból hosszú percekig csak állunk némán, s miután ez a csend kezd kínossá válni számukra, egyszerűen magamra hagynak.”
Isten tudja, miféle átok ül a sopánkodó magyarokon. Akiknek minden rossz, kevés, vagy büdös, vagy igazságtalan stb. Lehet, hogy szókészletünket kellene átállítani pozitív tartalmú szavakra.
Nem érdemes a trágyát kavargatni, mert csak nagyobb lesz a bűz.       
Hát akkor?!

Két napja telefonon megrendelte lakásunk részleges kifestését a feleség. Mivel azt a meglepő választ kapta a drót túloldaláról, hogy akkor hét végén, szombat reggel hozzálátnak a kért munkának, mi is nekiláttunk a munka előkészítésének. A sok helyütt megfúrt, tiplikben bővelkedő, egyre inkább sajtra emlékeztető paneleket megszabadítottuk a ráaggatott képektől, karnisoktól, fogasoktól, dobozoktól, bútoroktól, s legfőképpen a csavaroktól, kilógó tipliktől. Teleaggattuk a lyukakat gyufákkal, hogy szükségképpen visszaszerelhessük majd festés után az eszközöket eredeti helyükre.   
Vettünk csíkokat is, eltakarni a konnektorokat, szegélyeket, kereteket a feles festéktől.
Van olyan rég óta rögzített dolog, amelynek idején még nem volt keresztnyílású csavar. Hát itt lakunk vagy harminc éve.   
Ami magamat is meglep, az a feltétlen bizalom, amellyel viseltetünk a szombati kezdés és a vasárnapi befejezést illetően.
Rendben van, hogy leszedtük a falakról a polcokat,
rendben van, hogy kicsavartuk az összes útban levő kötőelemet,
rendben van, hogy leszedtük a függönyöket karnisostul, és összehúztuk a bútorokat a szobák közepére.
De mi van akkor, ha az ígért két szakember nem jön ide holnap?
Mi van akkor, ha itt állunk a csatatérre emlékeztető állapotokkal?
Mi van, ha nem találunk újabb mestert, aki rövid határidőn belül rendelkezésre áll?
Nem tudom.
Talán akkor veszünk festéket, és magunk fejezzük be, amit elkezdtünk.
Ámbár ... nem vagyunk már edzésben.
No, 26 óra múlva okosabbak leszünk.

***
Mindenszentek. Ma ünnepli az egyház a nem kanonizált szenteket. Azokat, akik névtelenül üdvözültek. Mivel ezek értelemszerűen már odaát vannak, kapcsolódik az ünnep a felmenőinkről való megemlékezés napjához, a holnapi halottak napjához.
Ha jól belegondolunk. Mindnyájan gyors tempóban átsuhannunk az életünkön. Olyan képtelenség ebbe belegondolni, mint abba, hogy a föld keringése folytán minden pillanatban hatalmas sebességgel haladunk a mindenségben, akkor is, ha nem veszünk róla tudomást.
Honnan hová tartunk?