Mickey webnaplója

A Fb-on szörfözgetve megakadt a szemem egy fotópályázaton. A Mai manó hirdette meg: Küldjünk éjszakai felvételeket 3-6 db képből álló anyagot.
Elgondolkoztatott a dolog, mert immár 11 részben válogattam ki árnyékvilág megnevezéssel fele részben az éjszaka világáról készített fotókat. Mivel amúgy is rajta voltam az oldalukon, a címre küldtem egy kedves fotót. Azonnal válaszoltak, hogy ne ide, hanem amoda, regisztráljak, s aztán szépen pakoljam oda a képeket névvel, géptípussal, évszámmal (újraoltási bizonyítvánnyal), fogadjam el a nevezési feltételeket, és kész. Volt ott IndaPass, miegymás, sikerült is két képet odavarázsolni, de nem találtam lehetőséget a megnevezésre, és egyáltalán a képek nacionáléjára.
Így jártam már korábban is a Római parti pályázattal. Alkalmasint meg se kapták a képeket, legalábbis nem érkezett tőlük semmiféle válasz a küldeményemet illetően.
Úgy gondolom, hogy jó szemem van a témakiválasztást illetően. Az akadémikus kívánalmaknak alighanem nem felelek meg, vagy nem mindig, és ha igen, az csak a szerencsés egybeesés műve. Mégis érdekelne, hogy a hivatalosságok hogyan értékelik azokat a felvételeket, amelyeket méltónak gondolok a megmérettetésre.       
De hát, gyanítom, hogy ez nem az én világom.
Marad a közmondásos lövés a sötétbe. Hátha mégis jó az, amit művelek. Ha másra nem is megmutatja Isten szép világának egy-egy részletét, epizódját.
Az angyalföldi villanytelepről készült esti felvétellel kívántam pályázni.

„Kilenc kilenc kilenc, háromszor is kilenc. Kilenc kell a tikettre...” – énekelik a javunkat akaró menedzserek (és mi adjuk). Ők aztán tudják, hogy a nájninájn lélektana sokkal impulzívabb vásárlást eredményez, mint bármilyen más fogás. Ha látom, hogy a villanyborotva 7999 ft, akkor nem az jut eszembe, hogy ez igazán nyolcezer ft, hanem az, hogy csak hétezer, no meg még valami. Hiszen a hetes számot látva feledem, hogy az voltaképpen egy stilizált nyolcas. Az első gondolatom ezzel kapcsolatban az, hogy a kilences számhoz való tapadás lenullázza azt az elképzelést, hogy a vételár valóságos kalkuláción alapul, és kapcsolatban áll az anyagköltségekkel és a rá rakódó egyéb költségekkel. Azt súgja, hogy itt manipulálnak engem, mi több, hülyének néznek, mert nem tudom kivonni magamat a lélektani törvényszerűségek alól, és pszichémet simogatja, hogy egy nagyobb értéknél olcsóbban kapom meg a kívánt terméket. Példámban a borotvát nem 8, csak 7 lepedőért és még valamennyiért.
A rengeteg kilencest látva előbb-utóbb meghibban a kedves vásárló. Tudja, hogy átverik, de megvan az a vigasztaló érzése, hogy itt olcsóbb minden, pedig egy frászt. Miközben száz és száz helyen ki van írva az üzletben, hogy akció (már megint te jársz jól!), egy csodát. Az ár-anarchiában nyomon követhető az áremelés. A száraztészta évekkel ezelőtt lényegesen olcsóbb volt, de most akciósan vásárolhatod (így is többe kerül, mint öt éve). A kávé, a halkonzerv stb., stb. is lényegesen olcsóbb volt évekkel ezelőtt. Időközönként föl-le tornáztatják az árát. Ugyanígy a kenyér a zsemle, és sorolhatnám az összes terméket, mindnek felfelé ugrándozik az ára. Csakhogy az árak rapszodikus összevissza rángatásával folyik a szemfényvesztés a parasztvakítás… Talaját veszti a vásárló, mert nincs igazán viszonyítási alapja. Úgy működik ez, mint a tánc: előre kettőt, egyet hátra, majd hármat előre, kettőt hátra, akárhányat akármerre, azaz nem egészen. Összességét tekintve egyre magasabbra.
Így lesz a 899-ből 999, a 999-ből 1199 és így tovább.
A lényeg a 999. Ebből az árhazugságból nem lehet engedni.
Még mit nem?       
***
Karinthy Fr.-től egy gondolat: Világ folyása. Szükségből erény – fölöslegből bűn. 

Rövidtávú memória
Másodszor fordult elő velem, hogy egy idő elteltével újra megvettem a FülesBagoly korábbi számát. Magyarán a rejtvényfüzet azonos számának kétszer ugrottam neki megfelelő időtávolságot hagyva a rejtvényfejtések között.
Csaknem meglepő, hogy másodjára is hasonló nehézségeket okozott egy-egy megoldás. Azért meglepő, mert hiszen egyszer már eredményesen túljutottam a megfejtésen.
Először a nevek esnek ki – mondták környezetem idősebb tagjai. Ami természetesen igaz, csakhogy a folyamat nem áll meg a neveknél. Vagy ha akarom, minden tárgy, élőlény, fogalom néven neveztetett, de felejtjük őket, valahogyan kopik a szókincsünk. Különben hogyan fordulhat elő, hogy újra fejtörést okoz a két héttel korábban megfejtett feladvány megoldása. És miért van az, hogy körül kell írnunk olykor valamit, ha meg akarjuk értetni magunkat.
Kellő öniróniával elevenítem fel a demenciát érzékeltető 3 viccet.
1. Józsi bácsi meséli Pista bácsinak: - Újabban egyre több mindent elfelejtek.
Pista bácsi: - Ne is törődj vele! Képzeld, az orvosom teljesen kigyógyított memóriazavaromból.
Józsi bácsi: - Ez engem is érdekel. Hogy hívják az orvosodat?
Pista bácsi: - ÖÖÖ… Várjál csak! Hogy is hívják azt a virágot, tudod, amelyik tavasszal nyílik, lila a virága és jó illatú?
Józsi bácsi: - Ibolya?
Pista bácsi: - Igen ez az. 
Kiszól a konyhába a feleségének:
- Te Ibolya, hogy is hívják az orvosomat?
Hát így valahogyan.
2. Különben is a borivás három dologra alkalmas:
Memóriazavar ellen… a másik kettőt elfelejtettem.
3. - Nem azért mondom, öregem, de a memóriám még a régi - büszkélkedik Karcsi bácsi. - Ezt mindjárt le is kopogom. (Lekopogja, majd hozzáteszi:)
- Tessék, ki az?  

Ha a kéthetenkénti nyaggatásom tovább folytatódna, ma reggel össze kellene készítenem a pizsamámat, gyógyszereimet, italaimat, stb, fel kellene ülnöm a HÉV-re, a Combinóra, majd a 156-os buszra, leszállni a Kútvölgyinél, besétálni a betegfelvételre, liftezni a 3. emeletre, hogy kijelöljék az ágyamat, szekrényemet, levegyék a véremet, bekössék a branült. Mivel egy tucatszor végigjártam ezt a folyamatsort, mély nyomot hagytak bennem a hozzájuk kapcsolódó élmények. De minderre nincs már szükség. Ha elmennék a Széll Kálmán térre, a 21-es busszal folytatnám utamat, hogy meglátogassam a Svábhegyet. S lenézzek a városra a Normafától.
Mától kezdve remélem, hogy a kemó kiváltotta tünetek halványulnak énemben, s előbb-utóbb meg is szűnnek, mivel újabb rátöltés nem következik be. Szűnjenek meg tehát szemem gyulladása, könnyem rendetlen csurgása, fokozott nyáltermelésem, szájüregem érzékenysége, bőröm kiszáradása, érgyulladásom csíkjai, émelygésem, a szélgörcsök és alkalmi hasmenésem úgyszintén.           
Rövidre fogom.
A kutya is örül annak, ha abbahagyják ütlegelését. Én is örülök, hogy egy etap lezárult életemben. Remélem lábadozási időm nem tart sokáig.
***
Tegnap két tartalmas előadást néztem meg az interneten. Varga sógorét, aki többek között elmondta, hogy az Isten néhány kiváltságos helyen lép be az életünkbe. Az Eucharisztiában, a templomok csendjében, ahol ketten-hárman összejönnek Krisztus nevében, a szentségimádásban, de persze nincs megkötve a „keze”, csupán csak ahogy a földalatti vizek se hozzáférhetők mindenütt, csak a kutaknál és a forrásoknál, ugyanúgy léteznek ezek az Úr által meghatározott dús források. A Lélek egyebekben ott fúj, ahol akar.
A másik előadó, Csókay prof. arról számolt be többek között, hogy ha egy műtét sikerét magáénak tudja, és előre iszik a medve bőrére, jobbára kudarcos. Ha viszont kellő alázattal fog hozzá (előtte megimádkozza), általában nem marad el a siker. Következtetése, ne essünk hasra a magunk nagysága előtt, ne legyünk gőgösek, és meglesz ennek az áldásos következménye.
***
Ha jól értem Szabó Feri emalijét, arra buzdít, hogy egy-egy szépen sikerült fotómhoz applikáljak verset. A látvány és az írás egymást erősítenék. Abból indult ki, hogy kedves hozzátartozóim a 70. születésnapomra képeimet és verseimet párosították egy kamarakiállítás erejéig. Én voltam a szerző, de mégse én voltam, hiszen nem az én ötletem volt a két műfaj párosítása.
Mindenesetre meggondolkoztat az ötlete. Majd meglátom, megihlet-e ez a dolog.        

Inkább képmutató vagyok, mint írástudó, avagy csak más természetű az írói tevékenység, mint a fotósé. Hány frappáns megfogalmazású mondattal egyenértékű egy jól megválasztott téma, amelyet egy klikkeléssel lefotózhatunk.
Tegnap két hír is utolért. Az egyik hogy kapok abból a kötetkéből, amelynek címlapjára egyik fotómat kérte el a szerző. A másik, hogy B&I barátom második képemet teszi át pasztelltechnikára, hogy önálló grafikaként falra kerüljön. De volt már címlapfotóm újságban, s nem is sorolom.
Eme pasztellkép fotója úgy készült, hogy röpke parti-túrára indultam a Dunához, és mivel akkor rekordot döntően sekélyke volt a vize, egy turzáson komponáltam a képet. Ennyi. Seperc volt a felvétel, kb. 20 sec a kidolgozása. Hát munka ez? Csak jó szem kell hozzá és egy kitűnő fényképezőgép. Az utóbbi előállt, bizton mondhatom. Majdnem olyan tökéletesen rajzol, mint egy mai csúcstechnikájú okostelefon.
***
Az éjszaka Varga sógort hallgattam rádión, aki püspök. Ő azt mondta, hogy le kell mondanunk arról, hogy önmagunk körül pörögjünk, ha krisztuskövetők akarunk lenni. Ezzel a problémával küszködik a civilizált világ. Már Babits is emlegette kötetét indító versében.
Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam…
Igaz, és jól lát a költő. A vers utolsó sora ugyanis így indul: jaj.
Hát igen. Ameddig küszködünk magunkkal, addig – jaj.
Át kellene adni akaratunkat Megváltónknak, mint ahogyan Loyolai Szent Ignác tette: Vedd el akaratomat… stb.
Saját papunk is arra hívta fel hívei figyelmét, hogy a hírnév, az elismertség az semmi. Egész más hangsúlyt kellene kapni életünknek.
Végül is jogos a kérdés:
De hát mi az akadálya?
Mitől félünk?
Milyen a hitünk, ha félünk?
A választ kinek-kinek meg kell fogalmaznia.
Egykor gyermekként a minket megdorgáló anyánk ölébe szaladtunk, mert tudtuk, hogy szeret.
PS. Hogy milyen a hitünk? Soma modellje:
Állsz az ugrótorony trambulinján. Alattad üres a medence. Isten azt mondja, mire leérsz, tele lesz vízzel. Le mersz-e ugrani?
Hitem azt mondja, ugorj nyugodtan, eszem azonban szembeszáll vele: Úgy véli, ez lehetetlen.
Ám van egy másik kép is: Ábrahámnak azt mondja Isten: Úgy megsokasítom népedet, hogy annyian lesznek, mint a tenger homokja. Majd azt kéri tőle: Áldozd fel nekem Izsákot. 
Tudjuk, hogy végül is mi történt. 

Hízzak, vagy fogyjak? (Hízás a gyógyulás jele, fogyás a túlsúly miatt egészségesítene.)
Olvassak vagy kiránduljak?
Vegyek könyvet, vagy szabaduljak meg a még meglévőktől?
Hallgassak-e zenét, vagy játsszak magamnak?
Írjak-e vagy inkább töltekezzem mások írásaival?
Menjek fotózni, vagy inkább itthon maradjak?
Cseréltessem le a nyári gumikat, vagy várjak még, hátha kánikula tör ki. Nem lehet teljesen kizárni.
Lapozgassam a FB oldalakat, vagy inkább magam gyarapítsam feltett anyagokkal?
A tévé előtt üljek vagy a rádió mellett?
Megdaráljam-e a mákot vagy egyéb lesz ebédre?
Jól vagyok, és örökké fogok élni, vagy soroljam egészségem csököttségeit?
Abbahagyjam-e az orvosi kontrollokat, vagy holtomig vessem alá magamat a vizsgálatoknak?
Idegesítsem magamat a politikai bűntettek valóságával, vagy tudomást se vegyek róluk?
Vitatkozzam-e azokkal, akikkel nem értek egyet, vagy engedjem el a másféle vélekedés izzadmányait.
Vegyek-e hallókészüléket, vagy fogadjam el, hogy körülöttem elcsendesül a világ és ritkulnak az infók.
Cseréltessem le szemüvegemet, vagy várjam meg, míg hályogom nem lesz, s akkor rendezzem?
Találjam ki, hogy mit kezdjek szabadidőmmel, vagy kérjek ötleteket a hasznos időtöltésre?
Fizessek a rejtvényújságért, vagy kérjek lektorálási munkákat?
Pio atya szerint nem kell félni az Istentől, a Bölcsesség k. szerint a bölcsesség kezdete az istenfélelem.

Mivel napok óta ködös az idő, arra gondoltam, hogy megosztom veletek a ködöt tartalmazó közmondásokat. Meglepetésemre a nagy könyvben csak hármat találtam ezekből Egy közismertet: Köd előtte, köd utána (utalva vkinek a gyors távozására, vagy arra, aki nyomtalanul eltűnt).
Aztán két kevéssé ismert: Belepte a köd a szemét (részeg). És
Nekidőlnek, mint kajáriak (pilisiek, acsalagiak stb.) a ködnek (esztelenül látnak hozzá vmihez).
De legalább Karinthy írt volna néhány szellemes közmondást. Pl. Ködre akasztotta a bundáját.
Ám ő csak balkáni közmondásokat írt az Így írtok ti c. kötetébe.  Mindjárt kettőt is:
Tetvestől ne kérj kucsmát.
Aki megveszi a házat, megveszi a poloskát is.
Azért tovább próbálkoztam, nem sok sikerrel.
A homály szóra csak egy találat akadt: Ha ma homályos volt, holnap felderül (bízzunk a jövőben).
A párásságra is csak egyet találtam. Kiadja a páráját (kimúlik).  
Igaz, hogy előtte ez áll: Párját ritkítja (nagyon kevés hozzá hasonló van). [Nekem a házastársa idegrendszerét pusztító ember képét rajzolja meg ez a mondás.]
Ott olvasható aztán még egy másik mondás is: Sose telik be, mint a papzsák (kielégíthetetlen ember).
Magunknak azt üzenem: ne legyünk papzsákok. Elégedjünk meg ennyi közmondással.    
Már ez is sok, mint a rosta lika.
PS.: Hogy fordulhat elő, hogy a fenti vastag kötetből hiányzik, ami pótlólag jutott eszembe:
Eltűnik, mint szürke szamár a ködben. (Benne van, de csak a szamár címszó alatt.)
Így hát köddé vált egy rövid időre.

Hogy hanyatlok, rendben van, de már a FülesBagoly se az igazi. Meg akartam jegyezni, hogy a lapban különféle rejtvények bal oszlopának 13 betűs kitöltőcskéjeként a helyes beírandó valami háromszor is azonos. Mondjuk: KATONAZENEKAR. Ennél több spirituszt képzeltem el a rejtvényalkotóktól. Ha a monotónia a szempont, akkor legegyszerűbb volna, ha minden rejtvénybe az abc betűit kellene sorban beírni. Helyes megoldás esetén a betűsor Zs-re végződne.       
Ennél több is telik, telne, ha nem gyepesedett volna be a fejük az alkotóknak.
***
Tegnap megjelentek az unokák. Örültek nekünk, és örültünk nekik. Hihetetlen játékosság rejlik meg bennük. Minden megmozdulásunk alkalmas arra, hogy örüljenek. A személyes odafigyelés meghatározó módon beléjük van táplálva. Rájöttem, hogy nagyon bírják a szójátékokat, a néhány mondatos, fantáziájukra ható jelenetek felvillantását. Sokat nevetnek a helyzetkomikumokon, a meglepetésszerű dolgokon, szavakon stb…
Erre magam nagyon is kapható vagyok, így hát sokat nevetünk. Hanem a számítógépes mesefilmek teljes fantáziájukat leköti. Ha uzsonnáznak, megáll a kezükben a szendvics. Megfeledkeznek róla. Tegnap L.-nek elmeséltem, hogy a Királyok útján rohant végig egy vaddisznó. Valaki a kocsijából levette a nagy futást. Mire ő: Nézzük meg. Ám miközben kikerestem a videót, már egy mesefilm ragadta meg a fantáziáját. Nem látta végül is a vaddisznós videót.
***
Tegnap haza kellett szállítaniuk a tancuccaikat a gyerekeknek. L. elsős. Teljesen megtelt a hatalmas hátitáskája. Egy szamárnak elég lett volna cipelnie. Valami nincs rendben ezzel a mértéken felüli terheléssel.   

Vártuk, hogy Fagor típusú mosogatógépünket megjavítsa a kihívott szerelő.
Vártuk, hogy az elnyúlt gumitömítés helyett egy újjal megjelenjen. (Mindhiába.)
Vártuk, hogy akciósan megvehessünk egy csereszabatos másik gépet a csak körülményesen használható Fagor helyett.
Vártuk, hogy kiszállítsák.
Vártuk, hogy kijöjjön a szerelő.
Vártuk, hogy bekösse az új gépet.
Vártuk, hogy elinduljon a program.
Vártuk, hogy vadonatúj Gorenje mosogatógépünk dolgozni kezdjen.
Vártuk, a garanciális szerviz szerelőit.
Most hát várunk…
Lehet, hogy csak mi nem értünk hozzá, mindenesetre valami akadályozza a tökéletes- és tökéletesen más gép működését.
Ami örök, az az, hogy egyik mester szidja a korábbit,
hogy az milyen Mekk mester volt,
hogy az milyen pancser munkát végzett,
hogy az mennyire megbízhatatlan,
hogy az így, hogy az úgy…
***
Nem csillapodó intenzitású vénasszonyok nyara ma kissé mégis megingani látszott. Meglehetős köd ülte meg kerületünket. És ezzel alighanem nem voltunk egyedül.
***
Laci atya gondolata: Ki számít kereszténynek? Csak az, aki templomba jár vagy a falakon kívül lévők is? Vannak, akik csak a szolgáló szeretetükkel tesznek tanúságot, hogy Krisztushoz tartoznak és éppen a templomba járók ítélik meg őket!
Van ez így. Ám az ítélkezés nem a mi dolgunk – teszem hozzá. Jól tesszük, ha elengedjük az ítélkezést mások felett.
***
P.S.: Jött a garanciális szerelő és tíz perc alatt rendbe rakta a masinát. Mondom neki: Úgy könnyű, ha valaki ért hozzá! (Meg volt tekeredve a vizes slag a gép takarásában.)
Nincs új a nap alatt. Öcsém mesélte, hogy annak idején a nyomdába új nyomómester érkezett. Két napig kínlódott a gépe elindításával. Akkor megsajnálták a kollégák, és megmutatták neki, hogy hol kell belerúgni a gépbe, hogy induljon.
  

Még él bennem a könyvtéma. Miközben fennen hangoztatom, hogy egyáltalán nem bántam meg, hogy felszabadult a polcokon porosodó könyvek eltávolítása folytán felszabaduló tárolókapacitásunk, azért érdekel felszámolt könyvtárunk sorsa is.
Reggel elkeveredtem a helyi könyvmegállóhoz, ahová tegnap tettem három polcnyi könyvet. Vizsgálódásom során megállapítottam, hogy ma reggel alig akadt olyan kötet, amely tőlünk származott. Ez jól esett szívemnek, mert azt jelzi, hogy értékes köteteket olvastunk és őriztünk évtizedekig.
Jelentem továbbá, hogy a templomablak párkányára tett kötetekből is erős fogyatkozás látszik az első nap után.
M. mögött állok és nézem, ahogy válogat. Valaki megböki, hogy engedjen engem is böngészni. Muszáj szabadkoznom: - Dehogy akarok könyvet - mi hoztuk ide egy hete.
Folyik a gyűjtés a kárpátaljai gyerekeknek. Mi egy rakás CD-t vittünk, meg most sok cukrot. E. megkért, hogy menjek vele bevásárolni. Ő is vett 10 kiló cukrot, mellé ugyanennyi lisztet (megjegyzem, hogy néhány Lisztet mi is vittünk CD-n, meg sok Chopint). Vett továbbá olajat bőséggel, néhány konzervet és száraz tésztát. Berámoltuk a kocsiba. A templomnál meg ki. A gyűjtőhelyre cipeltük. M. megjegyzi:
- Neked nem is volna szabad emelni, igaz? Mit mondott az orvos?
- Semmit – válaszoltam egykedvűen. – Nem kérdeztem meg tőle, hogy emelhetek-e, vagy sem.
Mivel magas tenziót mértek a kórházban, ahhoz módosították a vérnyomás-csökkentők napi adagját. Itthon reggel kevesebbet szoktam mérni. 109 volt tegnap. Szédelegtem is, mint az őszi légy.
Így önhatalmúlag csökkentettem a reggeli adagiumot.
Kellemes 135-öt mértem ma délelőtt.
Jelentem még, hogy már unom a pasziánszt, a mahjonggot és az olasz rejtvényeket is.