Mickey webnaplója

Egy kortárs-vers kapcsán néhányan kifejtettük a véleményünket azzal kapcsolatban, hogy mi számít annak, és mi nem. Kinek szigorúbb, kinek engedékenyebb az ebbeli felfogása.
A verselés sokban függ a nyelvtől, s a nyelv használóitól. Nem azért, de úgy vélem, a világon az ezer főre eső költők száma tekintetében jó helyezést érnénk el a nemzetközi porondon. Mint mondani szoktam, nyelvünk guminyelv, amely sokfélét elvisel, roppant hajlékony, kifejező és gazdag a szókincse is. Gazdag a hangzók számát tekintve, de arányos a magán- és mássalhangzók elhelyezkedését tekintve is. Joggal mondhatni, hogy közülünk igen sokan verselnek. Persze nem mindenki, és aki hozzáfog alkotni, korántsem biztos, hogy szüleménye költői mű lesz-e. Maradjunk azért abban, hogy reklám és némi magamutogatás, egy kis exhibicionizmus nélkül nem megy a dolog. A jó bornak is kell cégér.
Akit mások hitelesnek minősítenek, vagy akik egymást hitelesnek minősítik, azok közelebb állnak ahhoz, hogy műveiket valódinak láttassák. Sok itt a határeset. Picasso egy alkalommal azt tréfálta, hogy olykor szokott Picassót hamisítani. Könnyű kezének kétségtelen jeleit mutatja néhány grafikája. De ki vonná kétségbe, hogy néhány műve kifejezetten polgárpukkasztás céljából készült. (Vagy ki vonná kétségbe, hogy nyelvöltögetős képe Einsteinnek nem polgárpukkasztós fotója.)
Weöres megengedi magának, hogy leírjon olyan rövid egysorosakat, amelyekre az ember első reakciója, hogy hát-hát, bizonyára. Pl. Hóló. Pl. Szőnyegevő sötétség. Pl. Tojáséj. Ha ezt versnek tekintem, akkor igencsak határeset.
Ha azt írom életem mottójaként:
Elszívtam sok csikket,
megírtam sok cikket.
Ez nem vers, mert nincs mögötte egy olyan versdömping, olyan költői munkásság, amely mellé elfér ez a szösszenet. De ha Weöres leírja: / Aj, e nő-kebelű Lidi óta / A Jenőke belül idióta. / Az vers. Meglehet. (Nekem inkább nyelvi bravúr. Ezzel a nyelvvel meglehet tenni.)
Ha egy átlagos tehetségű verselő írja meg azt, amit Petőfi, utóbbival szemben neki nem bocsátják meg: „Mely nyelv merne versenyezni véled.” Petőfi megteheti, mert számos kiváló sor között elmegy ez az ügyetlen mekegés.
Bachról említette, tán L. Bernstein, hogy megengedhette magának olykor az unalmasságot is. Kétségtelenül egyes műveiben fellelhetők a nyugalmasság már-már túlságos jelei. Netán meg-megpihent a virtuóz? Netán úgy vélte, hogy most ennyi is elég, majd máskor kárpótolja a nagyérdeműt fülcsiklandozóbb motívumokkal. Ki tudja? Végül is a zöld szín, ha úgy tetszik, unalmas a piroshoz képest, mégis kedvünket leljük benne. Sőt!  
Alighanem marad a rómaiak által alkalmazott szentencia: De gustibus non est disputandum.

Luca napon érkezett meg.
Megérkezett, mert hazacipeltem.
Hazacipeltem, mert összerakták.
Összerakták, mert kézbesítették a megrendelt alkatrészeket és a toronyt.
Kézbesítették, mert megrendeltük.
Megrendeltük, mert a korábbi gép teljesen rapszodikus módon, sőt hisztérikusan, mit hisztérikusan, szeszélyesen (a zenészeknek: capriccoso) lefagyott.
Lefagyott, s ha nem, akkor nem volt hajlandó a frissítéseket fogadni.
S ha fogadta is, rendre fenyegető figyelmeztetéseket írt ki, miszerint percei meg vannak számlálva.
Mert percei megszámláltattak, befejeztem a rajta való írások közreadását, mielőtt kinyúlik teljesen.
Mielőtt kinyúlt volna, az új masinára mentette Miklós fiú valamennyi doc.-omat.
Most itt ülök két gép között a pad fölött, és írom az új masinán, hogy a régitől miért kell megválnom.
No, azt azért nem mondom, hogy béke poraira, de az biztos, hogy az idő nem kedvez neki kapacitás-okokból. Mindenesetre a mentések teljes körben való megtétele után nyomunk egy clear-parancsot, hogy sikáljon le magáról minden tiszta írást és minden oda nem való szennyet a masina, amely tud, amit tud, s amit tud, azt tényleg tudja. Újratelepítés után megfelelő szolgálatokat tehet valakinek, akinek még nincs gépe, csak vágya arra, hogy az internet világához kapcsolódjon. Itt lesz számára a lehetőség, az enyém pedig arra, hogy egy hatalmas tárkapacitású eszközzel folytassam virtuális előéletemet. Mint tudni vélem, a mai gépek befogadóképességüket és gyorsaságukat annak köszönhetik, hogy nem annyira winchesterre támaszkodnak, inkább egy nagy kapacitású pendrive-szerű kütyüre, amely kevéssé romlékony, viszont hosszasan szolgál. Úgy legyen! Majd meglátjuk.
Valamikor különféle füzeteinket különféle mottókkal kezdtük. Pl. matematikafüzetünk első lapján ez szerepelt (és még más is): „A matematika az a tudomány, amely megtanít bennünket arra, hogy hogyan lehet a számolást elkerülni.”
Hittanfüzetünk kezdőmondata pedig rendre ez volt: Isten nevében!
Hát akkor az első posztnak is legyen ez utóbbi a címe: Isten nevében!  

Isten és ember. Egyház: Intézmény és karizma? Kapcsolatok.
Ezek relációk, kivéve a Teremtő Istent. Mózesnek megnevezi magát: Aki VAN. Mi többiek csak lettünk, vagyunk, leszünk. Mostanában párhuzamosan több könyvet olvasok. Paulette Boudet: Ez nem a te harcod… c. könyvében lábjegyzetben ez áll: Egy zsidó, magát hitetlennek valló asztrofizikus barátommal beszélgettünk egyszer a Bibliáról. Bizonyos idő elteltével feltettem neki a kérdést: Valóban azt hiszi, hogy minden létező, a világ, a világmindenség a véletlen műve? Hosszas hallgatás után nagyon lassan azt mondta: Mindezek mögött valami csodálatos, gondolkodó energia áll.
Ez az ott álló energia mutatkozott be Mózesnek így: Én vagyok, aki van.
Erről a LÉTEZŐről próbál valamit mondani nekünk a vallás írásos lenyomata, pl. a Biblia. (Azért említem én ezt, mert mint kinyilatkoztatást én ezt fogadom el hitelesnek.)
A vallás megjelenítője egyfajta intézmény, az egyház. Az egyházat hitelesíti tanítása és az egyház élő tagjai. Az élő tagok megismerték a tanítások alapján a végtelen Istent, amennyire megismerhették, és vagy ebben maradnak (képesek beszélni az Istenről) vagy ellépnek a személyesség felé, a kapcsolat felé, a karizmák használata felé (akik képesek beszélni az Istennel, s kapcsolatukról nekünk.). J. Ratzinger jó húsz éve tanulmányt írt az egyház két arcáról: Intézmény és karizma címmel. A kettő feltételezi egymást, szükségük van egymásra, kiegészítik egymást, és nem szabad egyiknek se magát túlságosan előtérbe helyezni.
Csakhogy tovább kell lépni. Erre mutat példát az új pápa, Ferenc. Azért kiváló az ő jelenléte a központban, mert határozott lépéseket tesz az intézmény hatalmas mivoltának a szükséges mértékig való lebontására, visszabontására. Erősíti viszont a kapcsolat-jelleget. Mégpedig a két értelmesen lehetséges irányban: Istenhez és az emberhez közelítve. Az Istenből áradó szeretetet továbbítja tehetsége és kompetenciája szerint. Mivel készséges eszköze annak, akit az emberek előtt képvisel, hatásos és hiteles cselekedetekben csapódik le mindaz, amit tanít, mert azt tanítja, amit megél.
Mondom: párhuzamosan több könyvet olvasok. Egyikről csak tudomásom van. Csak egy fülszövegnyire értesültem róla, hogy megjelent a Magyarok lelkiállapotáról szóló 2013-as kiadvány. Többek között megemlíti, hogy a vallásosság kicsit visszaszorulóban van. Az okokat talán megválaszolja, talán nem. Az előzőek kifejtése után azt gondolom, hogy az itt következők valamelyikén akadnak fenn az emberek.
Nem hiszik, hogy a világ nem véletlenül kóvályog az űrben.
Nem hiszik, hogy egy Valaki őrködik az egész rendszer – az egy valóság – fölött (nevezzük Gondviselésnek).
Nem hiszik, hogy a kinyilatkoztatás hiteles.
Nem szólítja meg őket a Biblia.
Nem hiteles számukra az egyház, mert gyarló emberekből (is) áll. (És a vértanúk, és a túlélő szentek?)
Nem hiteles az egyház, mint intézmény. A pápa (The Times szerint 2013-ban az év embere!) éppen most akar szegény egyházat maga körül teremteni.   
Nem hiszik, hogy az Isten szeretet. 
Nem hiszik, hogy a világon mindenkinek éppen ez az egy parancs felel meg, semmi más: a szeretet. 
Nem hitelesek előttük a többé-kevésbé orrlógató keresztények. (A kivételesen szentként élők nem lehetnek túlságosan sokan, de ha vannak is, ötven év megfosztottság, szétszóratás, megalapozatlan rágalmak folyamatos szórása megtette a hatását. Az orrlógatás mindezek következménye, s megvan benne bőven az írott és az elektronikus sajtó felelőssége is.
Nos, hát innen kell tápászkodnunk.
Adja Isten, hogy sikerüljön.   

Pál írja: ahol eluralkodik a bűn, ott túlárad a kegyelem. Tegnap a FB-on találkoztam egy furcsának ígérkező videoklippel. Arról szól, hogy valamiféle feminista társaság elhatározta, hogy az argentin San Juan(?) székesegyházat meggyalázza, ocsmányságokat fest rá, élteti az abortuszt, stb. Ezt megakadályozandó katolikus hívek élő falként, élő láncot alkotva többszörös gyűrűt vontak a katedrális köré, így nekik jutott ki a jóból. Miközben egymásba karolva, egymást támogatva és erősítve mondták a rózsafüzért, a megvadult tömeg szembespriccelte őket mindenféle festékes spraykkel, leköpdösték őket, ordítoztak velük, talán tettlegességre is sor került, előttük aktust szimbolizáló mozdulatokat végeztek, a nők egynémelyike meztelen felsőtesttel provokálta a békésen imádkozókat.
Mi tagadás, elfacsarodott a szívem.
Az abortusz körül folyik a küzdelem pró és kontra. Minek a hétmilliárd ember!? Talán nem kell mondanom, kik melyik párton állnak, s azt se, hogy én kiknek az oldalán állok.
Ritka éles kontrasztot mutattak a mozgóképek.
Egyfelől a békésen imádkozók, akik az okozott megaláztatásokat hallatlan lelki erővel tűrték el, másfelől az agresszivitást mutató féktelen és obszcén feminista támadók, akik szembetűnő módon egészen kivetkőztek emberi mivoltukból, méltóságukból.
Akinek kétségei támadna igazam felől, ajánlom, nézze meg a videót.
A békétlenségnek sokféle pimasz eszköze van, mégis az Úr győz: Mégis a szelídeké lesz a föld.
Addig pedig a jó és a rossz folyamatosan vívja harcát a világ végezetéig.
Írva van: együtt nő a konkoly a búzával.
A kettő elválasztása az aratás alkalmával lesz.         
Szegények!

Ma a kezembe került Örkény István Időrendben c. novelláskötete. Ennek a fülszövegén olvasom: „Az írónak az a mindene, amit írt. Az az ő kincse, sorsa, becsülete, bélyeggyűjteménye, gyümölcsöse, családi háza. Így aztán, ha hozzáfog összeszedni legjava írásait, … valójában leltárt csinál élete összes szerzeményeiről.”
Igyekszem gyorsan leszögezni, hogy szeretem Örkény írásait. Különösen is az egyperceseket. Megértem, hogy miért ír ilyen mondatokat, hiszen magam is írogatok, ugyan lényegesen kevesebb vehemenciával és eredménnyel, mint ő. Megértem, hogy írásai az ő kincse, sorsa, becsülete, bélyeggyűjteménye, gyümölcsöse, családi háza. Közel járok hozzá, hogy magam is így érezzek. Mindenesetre az előző értékelés után két dolog kikívánkozik belőlem. Az egyik
Halász Piusz esete.
Emlékezetem szerint négy vaskos kéziratkötegbe gyűjtötte össze szerzetesi tapasztalatait, gondolatait, imáit, beszédvázlatait, értekezéseit, irodalmi munkásságát. Kihallgatásakor az ávósok elé tették a kötegeket, és választás elé állították a szerzetest. Vagy elismeri, amivel vádolják, vagy az orra előtt elégetik addigi életművét. Mivel nem volt hajlandó elismerni, hogy bármiféle államellenes bűnt elkövetett volna, megtették, amit ígértek, s helyben betüzeltek az életművével. Hogy ő mit érzett, nem tudom. Én akkor éreztem hasonlót, amikor majdnem elszálltak a freeblogra rakott – évek során összeírt – anyagaim. De ahogyan ő is túlélte, s új írásokkal lepte meg olvasóit, úgy én se estem kétségbe, részben, mert az egyes anyagok az én PC-men megmaradtak, részben pedig, mert nem képzelem el, hogy sokakat érdekelnének írásaim a jövőben. Kicsit rossz szájízzel dobáltam ki lomtalanításkor azokat a folyóirat-évfolyamokat is, amelyekben írásaim megjelentek.
A másik gondolatom világfelfogásomhoz kötődik.
Anthony de Mello SJ fogalmazza meg lelkigyakorlatos könyvében, hogy ötezer év múlva nem a testem, nem az általam létrehozott művek, de a város, amelyben élek, valószínűleg az se lesz a helyén és nem funkcionál. Be kell látnom, hogy igaza van. Bár akadnak igen régi városok, pl. Damaszkusz, de hogy az egykor ott élők után maradt-e valami, vajmi kevéssé hiszem. A mostanáig ott lakók is ezrével menekülnek a helyben gerjesztett pokolból.   
Advent, az Úrjövet egyébiránt az elmélyedés ideje, amikor megkíséreljük, hogy a maradandó értékekre, több ezer éves igazságokra, történésekre irányítjuk figyelmünket. A megélt tapasztalatok helyükre teszik dolgainkat.
Becsületesen be kell vallanom, hogy bár napi vigasztalást és lehetőséget találok az írásban, magam is úgy tennék kritikus helyzetben, mint Halász Piusz. Valahogyan számolni kell azzal a ténnyel, hogy ugyanúgy ahogyan érkeztem: üres kézzel, úgy is fogok eltávozni innen az arra rendelt időben.
És az írásaim? Remélem, hogy szeretnek Titeket. Nincs sokkal több és más értelmük.

Mark Gungornak van a youtube-on egy megmosolyogtatóan kedves előadása a férfi és a női agy különbözőségeiről és az ebből származó következményekről. (Javasolom megnézését a gender-elmélet híveinek. Tágul az a kör, ami vitaalapjukat képezheti.) Többek között a férfiagyról azt mondja, hogy szerinte tartalmaz egy „üres doboz”-t. Ebbe az üres dobozba senkinek se szabad belépnie. Se gyereknek, se bármilyen nőnek, se a feleségének. Az üres doboz elméletet lehet támadni és lehet védeni is.
Volt egy barátom, aki felsége felhatalmazásával néhány napra felment a Börzsönybe, az erdőbe egyedül. Kiszellőztette a tüdejét, a fejét. Talán nem is gondolt semmire, csak rótta a kilométereket sétálgatva naphosszat. Ezek szerint van ilyen. Az említett előadó az üres doboz elméletét a horgászással támasztja alá. A horgász ül a parton, fogja a botot, de nem jön semmi. SEMMI. Órák hosszat elvan ezzel a semmivel.
Egy tréfás szöveg pedig arról szól, hogy a vadász csak guggol, csak guggol a bokorban, de nem jön semmi…
Az én üres dobozom saját lakásunk.
Csak ülök, ülök, de nem jön semmi.
Ez persze nem mindig van így.
Hét végén Óváron voltunk.
A vonat alakú doboz se volt üres, a gyerekek lakása se.
Tegnapelőtt pedig a közelünkben lakó fiatalok jártak nálunk, s
ezt tegnap megismételték.
De mára már igaz.
Azért is írok róla.
Birodalmam,
üres dobozom, a
lakásunk, ahol reggel óta
ülök,
állok,
megyek,
járkálok,
eszem-iszom… és
várok.
Mint a karthauzi szerzetes.
Olvasok, most meg
írok.      

A keresztrejtvényt akkor tettem le, amikor egy múlt században élt lett nemzetiségű nyelvész nevét firtatta a szerző. (Már nem tudom, hány betű, és nem is érdekel.) Tipikus a dolog, és ha elég sűrűn találkozol sporthírességekkel a múlt század elejéről, és egyéb lehetetlenségekkel, akkor nyolc félét tehetsz.
Kidobod a rejtvénylapot;
ülsz előtte és órákig izzadsz, hogy miért nem tudod, hogy ki táncolt 1930 körül egy sanghaji bárban; belátod, hogy értelmi képességeid szégyenletesek (ami persze egyáltalán nem igaz);
mindenféle irodalmakat átböngészel, mert tudod, hogy mit hol találsz meg nagy valószínűséggel; hátralapozol a megfejtésekhez, és hűségesen bemásolod a soha életedben nem hallott neveket, mellékfolyókat, idegen kifejezéseket; vagy
hátra se lapozol, beírsz fantáziád diktálta megoldásokat. Ez lényegesen gyorsabb, ennél fogva célszerűbb, mint lapozgatni a semmiért. A végén úgyis kettétéped az újságot.
OK. van egy még gyorsabb megoldás:
A hiányzó betűk helyére egymásután beírod az ábécé betűit. Értelme nincs, de a látszat ugyanaz: kész a megoldás. A kutyát nem érdekli, hogy miket firkáltál a négyzetekbe.
Hallgass rám: Csak a Fülesbagoly olasz módra az elfogadható minőség. Nagyjából az átlagműveltségűeket célozza meg, csak ritkán téveszti el a betűk számát, vagy a meghatározást, de az még elmegy. Amit most vettem, azt a lapot nem reklámozom. A cseheknek adja a Kisalföld folytatását, a Haná-síkságot, noha ma szlovák terület. (Persze nem zárom ki, hogy a cseheknél is van egy Haná, de erről még sose hallottam.)
Nem tehetek róla, a világ egyik legöncélúbb fejtornája a rejtvényfejtés, s mégis szeretem. Hogyne szeretném. Karinthy Frigyes is szerette. Kedves emlékem egy rövid írása, amely arról szól, hogy rosszul lesz a felesége, akihez orvost hív. Ám amíg az orvosra várakoznak, előveszi az újságot és hozzáfog egy keresztrejtvény megfejtésének. Az orvos megérkezik. Ő fogadja, de az esze egész máson jár: focista négy betű. Közben az orvos nekivetkőzik, talán megvizsgálja az asszonyt, talán nem (már rég olvastam a krokit), mindenesetre előbb-utóbb csatlakozik a rejtvényfejtőhöz, és immár ketten agyalnak a jó megoldásokon. Arra nem emlékszem, hogy az asszonyka meggyógyult-e, vagy csendben megadta-e magát sorsának.
Hát ez az. Ez a múltszázadban elterjedt szórakozás nem megy ki a divatból, csak átalakul. Újabbnál újabb formákat eszelnek ki az eszelő(sö)k. Azt hiszem, mindent üt az általam csak Hamupipőke-rejtvénynek nevezett katyvaz. Az az igazi. Ha nincs más dolgod az életben, mint a négyzetrács előtt ülni, valamelyik fajtájával elszórakozhatod az életedet. Van, hogy
félig megkeverték, van olyan, hogy
megkeverték mind a vízszintes, mind a függőleges meghatározásokat, és a legocsmányabb valamennyi közül:
Valamennyi meghatározást véletlenszerűen ömlesztik.
Ha választanom kellene, hogy ti. egy véletlenszerűen ömlesztettet oldok meg, vagy kapok két pofont, alighanem az utóbbit kérném.               

Történt, hogy kaptam egy hajnyírót, amely alkalmas szakáll- és bajusznyírásra is. Eddig is volt ilyenfajta készülékünk, de nem én, hanem fiunk tulajdonolta (igen, fiunk, mert anyja is van). Mivel pedig történt idén, hogy elköltöztek tőlünk, a hajnyírók száma itthon a nullával lett egyenlő. Ám azért, hogy nincsen vágógép, attól még serkennek a szőrök az arcomon. Ezt a géphiányossági rést találta meg az elköltözött ifjú pár, és névnapomra megajándékoztak egy alkalmas masinával.
Jól tették, mert életemet egyszerűbbé teszi a gépezet. Remélem, nem sértődtek meg, hogy nem vettem kezelésbe azonnal. Hogy is nyírhattam volna le néhány milliméteresre szőrzeményemet, amikor is indulófélben voltunk móvári unokáinkhoz. A frissen visszavágott bajusz meg szakáll úgy viselkedik, mint a smirgli, amikor mások arcával érintkezik. Már pedig én szerettem volna, hogy megpuszilgathassam a három kiskorút. Így elmaradt a nyírás.
Ami késik, nem múlik.
Még este lenyúzom a feleslegesen növő szálakat, mert nem szeretem a hosszú bozontot. Az eredmény nem fog vetekedni a müncheni bajuszszépségverseny-győztes vértessomlói emberével, inkább a jezsuita Alois Bergerére fog hajazni, aki szerintem ugyanígy sarabolja le a feje elejét. Attól olyan egyedi a bajusza, szakálla.
Apropos. Van egy szakállas anekdotám, mely a francia nyelvkönyvben szerepelt.
A kefekötő beállít a borbélyhoz. Leteszi kefekínálatát a sarokba, vár a sorára, majd beül a székbe, szakállborotválást kér. Megtörténik a művelet. A borbély kinéz és talál egy alkalmas hajkefét a kefekötő mustrájában. Nézegeti, s kérdi, mi az ára?
– Öt Sou, feleli a kefekötő.
– Tudja mit? Itt van három Sou, és ha nem tetszik, vegye vissza a keféjét.
A kefekötő nem hátrál meg. Megkérdezi ő is:
– Mivel tartozom a borotválásért?
A borbély azt mondja: – Négy Sou.
– Négy Sou? – álmélkodik el a kefekötő. – Tudja mit? Itt van két Sou, és ha nem tetszik, ragassza vissza a szakállamat.
De ha már tréfa, akkor a tegnap hallott ír viccet is ideírom. Tamás vejem mesélte.
Az ír naponta kocsmázik, és naponta három korsó sört rendel. A kocsmáros csóválja a fejét:
– Mister, miért kéri ki egyszerre a három korsót, hiszen mire a harmadikhoz ér, az már langyos, és a habja is megcsappan.
Az ír így válaszol: – Tudja, két bátyám van, az egyik, Ed Kanadába vándorolt, Sean meg Ausztráliába. Egyedül én maradtam itthon hármunk közül. Az ő tiszteletükre és emlékükre is iszom egy-egy korsóval. Ez tényleg így lehet, hiszen másfél év óta kéri a három korsó sört, melyeket komótosan felhörpint.
Adódik, hogy egyszer a kocsmába térve csak két korsó sört kér. Az ivóban mindenki elcsendesedik, szinte megfagy a levegő. El nem tudják képzelni, hogy mi történhetett. Végül a kocsmáros töri meg a csendet: – Valami tragédia érte esetleg valamelyik testvérét?
Az ír mosolyogva válaszol: – Az égvilágon semmi bajuk nincs a bátyáimnak. Én pedig azért kértem ki két korsó sört, mert mától kezdve nem iszom egy korty alkoholt se.    

Ha fotóművész lennék, szívesen laknék ott, ahová ma vitt jó sorsunk. Zsuzsáéknál voltunk Mosonmagyaróváron. Mivel harmadik emeleti lakásuk nyugati tájolású, valamint mivel a Kisalföld viszonylag lapos, messzire ellátni ablakukból, és az erkélyükről. Mindkettő alkalmas arra, hogy szebbnél szebb fotókat készítsen, aki erre adja a fejét, a közeli és távoli háztetőkről, feledhetetlen szépségű és változatosságú felhőzetekről, s velük kombinált naplementékről. Utánanéztem. Tiszta időben ellátni tőlük az osztrák Schneebergig. Egyszer sikerült lefényképeznem. Az légvonalban kb. 150 km, merthogy az útvonaltérkép szerint 160.
Muszáj írnom a látvány nagyszerűségéről, mert csakugyan elámulok, ha ablakukból kitekintek. Készítettem ma is jó néhány képet, de számítógépem cseréjéig nemigen tudom őket megmutatni, mert a rendszer csaknem mindig összeomlik. Mindegy. El kell hinnetek, hogy pazar a kilátás, és szemnyugtató. Néha felötlik bennem, nem ad-e okot félreértésre viselkedésem: hogy hozzájuk megyek, és hosszú perceket töltök a látvány bámulásával, miközben látogatásunk célja egyértelműen az, hogy
ha ritkán is, de lássuk egymást. S
ha ritkán adódik is rá alkalom, beszélgessünk egymással. Arról nem is beszélve, hogy
a személyes kötelékeket kölcsönösen erősítsük.Ma mi más is lett volna alaptémánk, mint a Mikulás.MIkulás az óvodában, Mikulás az iskolában, a szakkörökben, az edzéseken, tőlünk, és szüleiktól, helyben élő rokonaiktól. A gyerekek viszonylag jól viselik a sok kisebb-nagyobb csokimikit, de mintha mára már azért kicsit sok lenne a jóból.      
Nos, szépen telt a napunk. Jó a kapcsolatunk unokáinkkal, s szüleikkel. (Természetesen róluk is készültek fotók, de ezeket se tudom most megmutatni.) 
Mivel fél ötkor keltünk, és most 21 óra felé jár az idő, szép napunk rövid beszámolóját itt elszegem.
Szép ez a világ, benne szépek az emberek, beleértve saját utódainkat is.
Most pedig mindenkinek nyugodalmas jó éjszakát! vagy ahogyan B. mondaná:
Isten álgya magikat!          

A szó nekem azt súgja, hogy olyan élményekről kellene itt beszámolni, amelyek korábbi életemet más vágányra terelték, új kihívásokra (de ronda szó) igennel válaszoltam. Azért merem itt alkalmazni a kihívás szót, mert van benne egyfajta cukkolás: Tom Sawyer lábujjával rajzol a porba egy vonalat, és rákiált az új fiúra: „Ha át mered lépni ezt a vonalat, akkora pofont kapsz, hogy kiugrik a szemed.” És az új fiú azonnal átlépte a vonalat. Nos, nemcsak a gyerekek élete hoz pálfordulásokat, szakmaváltásokat, hanem a felnőtt embereké is. Mögöttesük az, hogy többféle tehetség lakik mindenkiben. Ha valaki eléggé életrevaló, akkor a tehetségei mentén fog elhelyezkedni, ha úgy tetszik, beáll a hivatásának megfelelő sorba, mint az iránytű mutatója. Ettől kezdve önmagát adja, nem nézve se jobbra, se balra. Persze kisebb-nagyobb fordulópontok többször is adódhatnak. Olyik ember élete leginkább egy leporellóra hasonlít, mert hol erre, hol arra hányja a sorsa, mígnem célba ér – szerencsétlen esetben talán éppen vesztegel.  
A fordulópontok megugrásához általában erős hit kell, az ismeretlen, de derengő jövőre függesztett tekintet, amely azt súgja: Ami most adódott, az a tied. És a tied lesz.
Ha életemet áttekintem, és csak a szakmai oldalát vizsgálom, akkor indulásra a zene kötötte le érdeklődésemet (máig megvan, ha nem is lettem hegedűs). Másodszor a pszichológusi, harmadszorra a kertészkedési lehetőség érintett meg, de ezekről lebeszéltek a benne dolgozók. A Goldbergerben dolgozva vállalkoztam volna textilmérnöki képzésre, mely a Műegyetemen történt volna. Ezzel szemben itt nem kívánom részletezni, hogy milyen okokból végül is a Kereskedelmi Főiskolát végeztem el. Párhuzamosan érlelődött bennem a publicista élet felé való fordulás. Jól megírt értekezések tereltek ebbe az irányban már a gimnáziumban. Harmincévesen az ÉS-t olvasva azt mondtam feleségemnek: Ilyen cikkekre képes volnék én is. Telt-múlt az idő. A kereskedelemben dolgoztam értelemszerűen. Utolsó ilyen munkahelyemen összeállítottam egy vállalati újságot, ami szűk körben tetszést aratott.
Munkanélkülivé kellett lennem ahhoz, hogy beiratkozzam egy újságírói tanfolyamra. Ezt elvégezve hamarosan megnyílt előttem az a terület, ahol magamat adhattam, tehetségemmel. Ennek azóta sincs vége. Szerkesztőségben dolgoztam vagy másfél évtizedig, s a szakirodalom egy szeletét művelem folyamatosan azóta is. Szerkesztek, korrigálok, lektori munkát végzek, írok. Tanúsíthatja mindezt blogom a maga 3000 posztjával. Az én fordulópontom szakmai szempontból 1992-ben következett be. Erről a http://evekesemlekek.blogspot.hu/ c. weboldalon már részletesen beszámoltam Mick néven.
Akadtak egyéb fordulópontjaim is: az érettségi, a főiskolai diploma megszerzése, bevonulás a seregbe jó két évre, a munkásélet hétköznapjainak megismerése testközelből, nősülésem, házasságunk, gyermekeim, unokáim érkezése, gyermekeim házassága, nyugdíjba vonulásom, egészségem meg-megbicsaklásai (kórházi tapasztalatok), rokonaim elvesztése, egy-egy megvilágosító lelkigyakorlat, stb. Ezek a leporelló lapjai. Mégis az írás felé mozdulást emlegetem, mert az volt olyan számomra, mint amikor a magzat beáll a szülőcsatornába, mert eljött az ő ideje, hogy kezdődjön egy alapvetően más. ezt máig így élem meg. 
Ez a poszt szintén megjelenik a fenti weblapon. Mivel az ottani téma a címbeli, így válik érthetővé, hogy miért éppen erről az elméleti kérdésről írok Mikuláskor.