Mickey webnaplója

Hajnalok hajnalán már többször találkoztam a fejlámpás kukázóval. A sötétség leple alatt vizsgálódik. Célvilágítást használ meg egy botot, hogy lássa, mit rejt a kuka mélye. Egy másik babakocsival járkál az utcán (korábban asszonyával), újabban egyedül, valamiért elmaradt az asszony. Egymaga tolja a kocsit, amelyben nem gyermek ül, hanem még értékesíthető ócskaságok. A minap odaköszönt nekünk, s én viszonoztam üdvözlését.
Nemrég egy csöves ébredésének voltam tanúja. A Duna-part felé tartó patak hídja alatt tápászkodott komótosan. Még fektében elkezdte a nagy pillepalack sárgás löttyét inni, melyet álltában se hagyott abba. Gondolom, tablettás bort ivott. A Duna-parton sétálva további lakott hajléktalan-sátrakra találtam. Egyiküket le is fotóztam. Akkor még meleg volt az idő. Ma már mínuszok járnak. A csövesek is behúzódtak az aluljárókba, egyéb fedett helyekre.
Nem találtam meg, amit néhány napja olvastam a FB-on. Így hát fejből idézem: Egy Pozsonyi úti emeletes lakóház tövében ütött tanyát egy hajléktalan, aki kifogástalan tisztaságú ruházatban töltötte az éjszakáját valamiféle sutban meghúzódva. Az értelmesen válaszolgató férfit egy asszony kérdezgette sorsa felől. A klosár mindig kapott a ház lakóitól ennivalót. Utóbb egy lakógyűlésen megszavazták az idős bácsinak a szuterén egyik száraz helyiségét, mely mellett hidegvíz-nyerési lehetőség is akadt. Azóta van egy hajlékkal rendelkező hajléktalanjuk, akinek az étkeztetéséről a ház lakói-tulajdonosai gondoskodnak.
Mióta töröm a fejemet azon, hogy hogyan lehetne segíteni a rászorulókon. A mi házunk lépcsőháza fűtött. Néhány közös helyiség akad az alagsorban. WC nincs, de csapvíz akad.
Nem szabadna senkinek megfagynia a télen lakás hiányában sem. A mai Metropol újság szerint eddig tizenegy ember fagyott meg az utóbbi időkben az országban. Nem bűnözők, hogy halálos ítéletet mondjanak maguk felett, vagy hogy mi erre ítélnénk őket. Tudom, sokszerűek a fedél nélkül maradás okai, s akadnak olyan hajléktalanok, akik valamiféle dac, lázadás, a jogrend elleni tüntetés okán szállnak szembe mindenféle letelepítési törekvéssel. Egy jezsuita fél évet töltött közöttük Münchenben, ahol 7-800-ra volt tehető a számuk. A hidak alatt rendezkedtek be, főztek, éltek. A polgármester ingyen lakást ígért nekik, ha elfogadják. A szabad ég alatt élők kinevették. Nem hajlandók bért, rezsit fizetni. Egy professzor szóba elegyedett velük. Egyikük megkérdezte tőle: Uram, mennyi a havi jövedelme. A prof mondta. Kiröhögték. Sokszorosát koldulták össze a szellemi foglalkozású jövedelmének.
Ha valaki aluljárókban jár, kimozdíthatatlanul üldögélnek a kéregetők – arányosan felosztva a terepet. Az Árpád-híd tövében az aluljáróba vezető lépcsőn erőteljes hangon hívja fel magára egy középkorú férfi a sokadalom figyelmét: Adjanak valamennyi pénzt! A metróhoz vezető átjáróban egy fehér botos fiatalember ácsorog mindennap. A másik, délre fekvő átjáróban egy furulyás ember fújja a magáét. A Dózsa György úti aluljáróban egy férfi időnként belefúj szájharmonikájába, így hívja fel magára a figyelmet. A szociális munkások tudnák elmondani, melyikük bérkoldus, melyikük él mélyszegénységben, melyikük keresi meg a mindennapi betevőjét, s esetleg azon felül is. Valaki meséli, hogy egy pasi két napot koldult jó helyen, majd a bevételből kiruccant Olaszországba. Örök dilemma: Adjunk, vagy ne adjunk? Az egyik szerzetes ad. Az ő álláspontja: Tudom, hogy tízből kilenc koldus átver. De a tízedik rászorul. Ha a kilenc csaló miatt nem adok, akkor nem segítettem a nyomorulton sem.
Egy másik álláspont szerint olyannak érdemes adni, akár nagyobb összeget is, akiről tudom, hogy méltatlan helyzetéről nem tehet, és nagyon is szüksége van – átmenetileg vagy állandó – támogatásra az életben maradáshoz. Én ez utóbbival azonosulok könnyebben, miközben belátom, igen sokismeretlenes egyenlet mentén helyezkednek el a szegények, akik, mint a Mester tanítja: „mindig lesznek veletek.”   

Sok mindenre várok én,
sokan meg a Mikulásra várnak.
Napok óta várom, hogy elkészüljön vagy szemétre kerüljön lapmonitorom. Tegnapra ígérték, majd mára, hogy ha a lapmonitorológustól visszaérkezik megjavított, vagy kidobásra ítélt példányom, akkor értesítést kapok.
Már dél felé járunk,de senki sem hívott, pedig jó volna megtudni, hogy csak számítógépet kell-e cserélnünk, vagy monitort is. Számítógépet is csak azért, mert „erkölcsi kopásban szenved”. Manapság az ember fiának nemcsak a cipőjét lehetetlen megjavíttatni, a számítógépét is. Úgy van ez kitalálva, hogy ne bírja a RAM az iramot. Ne bírja a fejlesztést, mely egyre nagyobb kapacitású gépet kíván. Hogy én mit kívánok, azt jobb nem szellőztetni.
Ámbátor: Azt kívánom, hogy a vízhajtó kihajtsa lábamból a felesleges leveket, felszabadítsa a terheléstől öregedő szívemet, s lihegés nélkül ugrándozzak, mint egy gazella, vagy mint az őt üldöző gepárd, oroszlán. Ennek ellene mond: az én koromban már nem elvárás az ugrabugrálás. Örülök, hogy élek. Hát örülök, örülök, hogyne örülnék, de ha …
A Mikulásra pedig várjanak a gyerekek. Nekik szól a nóta:
Pattanj, pajtás, pattanj, Palkó,
látod nyílik már az ajtó.
Nagy pelyhekben hull a hó,
itt van, itt van Télapó.  
Hát pattanjanak ők!
A tanárok pedig olvassák figyelmesen a fekete táblára (van még ilyen, vagy csak elektronikus?) írt figyelmeztetést:
JÓ MIKULÁS ASZT (sic!) ÜZENI,
NE TESSÉK MA FELELTENI,
AKI ESZTET (sic!) MEGSZEGI,
ASZT (sic!) A KRAMPUSZ ELVISZI.  
Csak aztán ne úgy járjanak, mint mi annak idején a gimiben, ahol is matektanárunk futó pillantást vetett a táblára, és a konfliktust seperc alatt rendezte:
Háhááá! Nem félünk a krampusztól! Táblát letörölni! Kijön felelni a táblához máris, de futólépésben…
És nem vitte el őt ezért a krampusz.    

1. Tegnap ígértem, hogy írok Vörös Győző egyiptológusról a vele készült interjúkötet megidézésével. Elöljáróban annyit, hogy Bíró püspök még nem volt püspök, amikor Pécsen szolgálva ministránsává, lelki vezetőjévé vált egy kissrácnak, aki már ekkor elhatározta, hogy egyiptológus lesz. És az lett már 22 éves korában. Olyan sikeres ásatásokat végzett odakint, hogy nincs 30 éves, amikor ismert kutató, és irigyelt a szakmában. Egy előadása után elkérték publikációit, hogy PhD fokozatban részesíthessék.  Vagy öt nyelvet beszél. Ez az ember mélységesen hisz Istenben. Ezért nyilatkozik úgy, ahogy alább következik. Tehát jönnek az ő megfogalmazásai:
– A férfiak nem azért simogatják az asszonyaik hátát, hogy simább legyen a bőrük, hanem, mert szeretik őket.
–  Az arab, ha azt mondja: Entá mágári! (magyari), ez azt jelenti: Gyors vagy! Ilyen a hírünk.
– A szakmai féltékenység rosszabb, mint az emberi, legalábbis azt mondják, akik megtapasztalták … Magyarországon van egy láthatatlan kasza, ami pörög. Ha valaki kidugja a fejét, annak egy pillanat alatt lecsapják. …de: Azt a fát szokás dobálni, amin gyümölcs van.
– Az ember ne azért végezze a munkáját, hogy megveregessék a vállát. Nagyon veszélyes játék, ha valaki plecsnikre vagy kitüntetésekre vágyik. Akkor az egész lénye fog elveszni.
– Az ókori egyiptomiak fogalmaztak így: „millió évekre született”. Ha valaki önmagáról tudja, mert fölismerte önmagában, mert érzi, hogy örökéletű teremtmény, akkor ez a néhány évtized a Földön, ez guggolva is kibírható.
– Az viszont fontos: Milyen a viszonyom önmagamhoz, tudok-e reflektálni önmagamra? Milyen a viszonyom a túlvilághoz, tudom-e, hová tartok? Milyen a kapcsolatom a családommal, a gyermekemmel, a szüleimmel, a baráti körömmel, az emberekkel; ezeken kívül teljesen másodlagos kérdés, hogy az embernek mi a hivatása vagy a szakmája.
– Vannak olyan alapértékek, amelyeken nem változtatunk. A legfontosabb, hogy az égiekkel rendben legyen az ember. Jól eső érzés betérni egy üres templomba. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy a feleségemmel tudunk közösen imádkozni.
– Iszlám teológusok mondják: Nincs individuum. Az Isten olyan, mint az elektromos áram: ha rá akar valaki hangolódni, fényt, meleget, mindenféle jót kaphat, vagy akár hideget, hiszen légkondicionáló a másik oldala a jónak egy afrikai országban. Ha azonban nem akar ráhangolódni, az elektromos áramra, akkor nem részesül benne. Ez passzív, hideg istenkép. De az Isten [Allah] létét nem kérdőjelezik meg.
– Azt hiszem, kisstílűség lenne azt mondani, hogy erre vagy arra a leletemre büszke vagyok. Hogy szakmailag mire vagyok a legbüszkébb? Azt hiszem, arra, hogy 33 éves fejjel még mindig tudom azt, hogy nincs mire büszkének lennem. [Mélységesen egyetértek vele.]
– Bármennyire is úgy néz ki, hogy tüchtig megszervezem az életemet, és pikk-pakk, minden saroknál tudom, hol kell fordulni… sokkal inkább arról van szó, hogy nekünk önmagunkról le kell tudni mondani: rá kell tudni hagyatkozni a Gondviselésre és arra a tűzre, ami hajtja az embert.       
2. Ferenc pápától az idei adventben
– „Szüleink és nagyszüleink úgy mondták, jobb egyszer pironkodni, mint sokszor elsápadni. Egyszer belepirulunk, feloldozást nyerünk és továbblépünk. Én is gyónok kéthetente, hisz bűnös vagyok. A gyóntatóm meghallgat, utat mutat és feloldoz, mindannyiunknak szüksége van erre a megbocsátásra."
– Mondjátok velem: »Uram, Jézus emlékezz rám! Jó akarok lenni, de nincs hozzá erőm, mert bűnös vagyok. De Jézus, kérlek, emlékezz rám, Te megteheted, mert Te vagy mindennek az alfája és ómegája«.”
Mára legyen elég ennyi.

Melyikkel kezdjem. Az odaát élő Pietrelcinai Szent Pióval vagy a köztünk élő Vörös Győzővel? Előbb láttam a Pio atya c. kétrészes filmet, mint olvastam a VGy-vel készített interjúkötetet, úgy gondolom, hogy az 1968-ban elhunyt szerzetesről való beszámolással illik kezdeni. Az ő életét is olvastam, azért is néztem meg a filmet, hogy felidéződnek-e benne élete drámájának epizódjai. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy igen. Minden lényeges szerepelt a filmben.
Van egy elmélet (A hat lépés távolság), mely szerint a Földön bárki kapcsolatba hozható bárkivel egy ismeretségi láncon keresztül, melyben a két végpont között maximálisan öt elem van. Az elmélet Karinthy Frigyes 1929-es Láncszemek című novellájában bukkan fel először. Az ötlet tehát Karinthy megsejtéséből indult. Padre Pió eléréséhez még ennyi lépés se kell. Francia nászuram, Bruno ministrált neki, én meg nászommal találkoztam több ízben is. De vannak egyéb hálóba illő szemek is. Brunón keresztül eljuthatok a cigány jazzgitár-virtuózig, Django Reinhardtig, akivel Bruno együtt fellépett annak idején.
És most vissza Pio atyához. Ha gyermekünk beteg volt és nem ismertük fel szenvedése okát, Szent Pióhoz fordultunk (akkor még nem kanonizálták) közbenjárását kérve. Fiunk felnőtt házasként kérte és kapta Pio atya szobrát, mely lakásuk egyik dísze.
P. Pio személyisége elbűvölő. Ismert, hogy az – igen ritkán előforduló – stigmatizált szentek közé tartozik, aki hol a gonosz lélekkel hadakozott, hol stigmáitól szenvedett (kereken 50 évig), hol az emberek megjavulásáért harcolt, miközben támadták az egyházon belül is, a kléruson belül is, és megalázták a lehetséges mértékig. Számomra kiderült, hogy szenvedéseit Krisztus iránti szeretetből viselte nagy alázatosan, s ugyanúgy a bűnök idézték elő benne, mint a Mesterben. Meglepő módon belelátott az emberek lelkébe, s megmondta hozzátartozóinak, él-e, hal-e fronton szolgáló rokonuk. Csak a mélységesen megélt szeretettel tudom magyarázni ezt a szolgálatát, vagy a neki tulajdonított kisebb-nagyobb csodákat. Feljegyezték, hogy többször bilokált. Feljegyezték, hogy halála után is meg-megjelent egyeseknek tanácsot adva ügyes-bajos dolgaikban. Az sem maradt titokban, hogy egyszer felkereste Karol Wojtyla, s ő fogadta. Azt prófétálta, hogy egykor ő lesz a pápa. Vitathatod azzal, hogy sokakról elmondhatta ugyanezt, de csak Wojtyla lett pápa. Csakhogy soha senki másról nem állította, még J. Ratzingerről sem. Talán nem is találkozott vele.
És itt megint egy hálószem. G. bátyám pedig találkozott személyesen II. János Pállal. A lánc: Pio–Wojtyla–bátyám–én.
Már csak egy láncszem. Gyenge és laza, de létező. Korábban elhunyt húgomtól minap elhoztunk apró-cseprő tárgyakat. Így egy tasak kakaóport is. Hol is készült? A lengyel Wadowicében, ahol Wojtyla gyermekeskedett, ahová kétszer is kirándultunk immár.
No, hát ilyen kicsi ez a világ.    

Levente megtanulta a falikar madzagjának a húzogatásával fel- és lekapcsolni a villanyt. Ő hol be-, hol kikapcsolja a villanyt ugyanazzal a mozdulattal. Húzza, kapcsol, húzza, megint kapcsol. Hol be, hol ki.
Ám felkapcsoljuk a villanyt, amikor a billenő kapcsoló felső részét nyomjuk meg. Esetleg akkor, ha éppen az alsó fertályát nyomjuk meg a kapcsolónak. A franciáknál járva éppen fordítva kötik be a kapcsolókat. Alul kell nyomni, hogy felgyulladjon a lámpafény. Nálunk csak szórványosan és kivételesen fordul elő.  Apropó: Gyújtsd fel a villanyt! – mondták szüleim. Mi pedig felkattintottuk a kapcsolót. Akkoriban olyan kattintós formák járták. De emlékszem egy korábbi típusra. A porcelán kapcsolóra. Porcelán fogantyút kellett elfordítani 90 fokos szögben, akkor váltott. Anyámék még megkértek arra, hogy csavard fel a lámpát. Ez ugyanazt jelentette, mint az újabb megfogalmazások. Akkoriban csakugyan el kellett csavarni a kapcsológombot, hogy fény áradjon a lakásba. Nagyanyám egy még korábbi szót használt erre: Srófold föl a villanyt. Srófold le a rádiót! Ugyanazt jelentette, mint az előző. Csavard fel, csavard le!
A legérdekesebb azonban mégis a gyújtsd meg, oltsd el a villanyt. Szó se volt itt gyújtásról, na hiszen, leégett volna a lámpaernyő! Oltásról se, hiszen nem vízzel oltottuk ki az égőt, hanem kattintással. A gyújtás és oltás a mécsesek, gyertyák és a gázlámpák, a petróleumlámpák korába visz vissza. Utóbbi esetben csakugyan a felcsavart kanócot kellett meggyújtani gyufával, ha világosságot kívántunk teremteni hajlékunkban. S el kellett fújni a letekert kanócot, hogy kialudjon a láng, amikor elkövetkezett az alvás ideje. Érdekes ez az olt ige. Aki reménységet olt valakibe, az valami léttöbblethez juttatja az illetőt. Aki tüzet, lámpát olt, az megszüntetni kívánja a fényt, az égést. Aki fát, meszet, tejet olt, vagy valakit beolt, az valamiképpen meg akarja változtatni az illető létállapotát. Gazdagítani, megóvni, nemesíteni kívánja. Ilyen gazdag jelentésárnyalatú ez az oltás s persze a gyújtás szó is.
Fiunktól kérdem: ismeri a vánkos szót? Igen, mondja. De nem használod – folyatatom. – Nem, csak tudom a jelentését: párna.
Érdekes, mélázom el, gyerekkoromban aktív szókincsem része volt még a vánkos. Ma már én is csak a párna szót használom. Nem is emlékszem rá, mikor felejtettem a vánkos szó használatát. Apai nagyanyám még csaknem kizárólagosan ezt a szót használta. Ő komáromi kisleány volt, amikor még komáromi kisleány volt. Nosza, előkapom a szlovák szótárt. Igaz-e, hogy a Felvidéken ez a szó dívott? Lám, igaz. A szó létezik. A szlovákok vankúš-nak ismerik, és vánkos, párna a jelentése.
* * *
További váltások. Tegnap unokaöcsém névnapja, András. Isten éltesse! Ma Blanka-nap van, lányunokánk neve napja. Isten éltesse őt is!
Tegnap lett vége az egyházi évnek nálunk a katolikus egyházban. Ma már az ádventtel új egyházi év kezdődik.
Reggel kinézek az ablakon, mondom az asszonynak: Te, viszket a kocsink ablaka, megyek, megvakarom. Eddig még a szezonban nem kellett jeget vakarni a kocsiról. Ma igen. Végül is érthető: december elseje van.

Szétszórt engem a napom, s én szétszóródtam nagyon. A délelőtti rutinok után mi, örökösök másodszor is kimentünk B.örsre, hogy ritkítsunk egyet az élet során felhalmozott javak között. Mindenkit kértem, hogy nagy szatyrokkal és üres csomagtartókkal érkezzen. Nagyjából így is történt. Kétféle érzés uralta a találkozást. Az egyik, hogy szívből örülünk egymásnak, s elég ritka alkalom az, hogy az ország négy égtájáról egybeseregeljünk (Van ilyen szó? Nincs? No, ezután lesz.) A másik kicsit hervasztóbb. Valaki hátrahagyott dolgait nyakon csípni, helyben selejtezni, szatyrokba csoportosítani, liftbe szállni, elcipelni, itthon újabb és tüzetesebb vizsgálatnak alávetni, hogy tényleg szükséges-e, tényleg működik-e, tényleg megszólal-e? Lejátssza-e a kazettás magnó a régi felvételeket, vagy a mágnesezés megadta magát az enyészetnek. Persze kuka van nálunk is, van minden tesónál. Azt hiszem, ezt a második kontrollt egyikünk se kerülheti el.
Mondom egyik húgomnak: Úgy érkeztem ide, s egyértelmű, hogy Ti is, hogy minden vacakunk megvan, ami életvitelünkhöz szükséges. Ha most mégis viszünk valamiket, arra egyáltalán nincs szükségünk, legfeljebb új házasoknak, fiataloknak kínáljuk tovább a menthető javakat, hogy használják a használhatókat. A fiatalokat általában nem veti fel a pénz, viszont jövedelmük, kezdő fizetésük alatta marad az átlagnak.
Durván ez történt. Már a kocsiból hazafelé telefonáltunk jobbra-balra, hogy érdekel-e valakit valami, továbbá, hogy a máltaiak hajlandók-e bútorokat vinni egy-egy általuk megvásárolt lakás berendezéséhez. Kaptunk igenlő válaszokat.
Ezzel elment a napunk. Hoztuk, vittük a dolgokat, szortíroztuk, gazdát keresve a hagyaték tárgyainak. Talán jól sikerült az elosztás. Nehéz volna megmondani, hogy az elhunyt méltóságának adóztunk-e inkább, vagy a rászorulókon való segítség dominált akciónkban. Most azt gondolom, hogy mindkettő, sőt. Egy lomtalanított lakást könnyebb értékesíteni, mint egy kacatokkal telit. Ez volt akkor a harmadik cél.
Mivel elég diffúz gondolataim adódtak, azért adtam e posztnak eleve a mindent helyettesítő szót címül: Izé.                

Mottó:
Icike-picike a csabai utca.
Valami a szívemet mégis odahúzza. 
Jövet is menet is, arra járok mégis,
pedig ahol lakozom, távol esik mégis.
MÉGIS: olvasom Gyökössy Endre írása címében (ezzel fejeződik be a Vigilia-antológia. Többet nem fogom idézni). Ez a MÉGIS nagyon hasonlít a jezsuiták által favorizált párjára: MAGIS (egyre inkább, mindinkább). A közös bennük, hogy mindkettőben van egyfajta makacsság, egy „csak azért is” kitartás, kitartás a körülmények ellenére. A MÉGIS valahogy másképp makacs:  az „igen, igen, de”-féle elhatárolódásnak épp az ellenkezője. A MÉGIS azt jelenti, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is megpróbálom.
Mert belső késztetésem van,
mert tudom, hogy színtiszta szeretet vezérel,
mert reális esélyét látom annak, hogy amibe belefogtam, véghez is viszem,
mert nem látom a kimenetel reális esélyét, ezért annál inkább élek ezzel a biztatással: MÉGIS,
mert MÉGIS.
Most elmesélhetném, hogy utálok szervizbe járni, s két nap alatt kettőt kerestem fel segítséget kérve,
s még egyéb apróbb mai „mégis”-eimet sorolhatnám, de nem teszem, mert miközben ezeket próbálom összegereblyézni, egyre azon jár az eszem, hogy MÉGIS az antológia két epizódját elevenítem fel és orozom el posztomba csempészve. Egyszerűen azért, mert bármennyire szeretném bizonyítani, hogy saját történéseim érdekesebbek, nem sikerül. Mindig oda lyukadok ki, hogy MÉGIS az olvasottak a közérdekűbbek:
– Júlia (egy diakonissza) úgy imádkozik, hogy közben sorra egymásután felnyújtja ujjait. Majd kérésre mesél eme „olvasójáról”.
Amikor a hüvelykemet nyújtom fel, azokért imádkozom, akiket a Lélek eszembe juttat.
Aztán a mutatóujjam következik: akkor azokért, akik Isten felé mutatják utamat.
Amikor a (középső) nagyujjamat mutatom fel, a világ vezetőiért imádkozom, hagyják abba a háborút (aktualizálva: pl. ellenségeskedést);
a következő a gyenge(gyűrűs)-ujjam: vele a gyengéket, üldözötteket, kicsinyeket és a haldoklókat ajánlom Isten kegyelmébe.
A kisujjam az enyém: Azzal kérem gazdámat, halálomig vidám szívvel szolgálhassam.
És hogy senki ki ne maradjon, felnyújtom tenyeremet az ég felé, így kérem Istent, hogy tartsa tenyerén a világot, MÉGIS.
–Júlia haldoklik. Rák.
– Hogy van? – kérdem. 
– Jobban, mint érdemlem – válaszolja. 
Halála után az orvos meséli: Mielőtt meghalt, a kórteremben mindenkitől bocsánatot kért, ha valakit valamivel megzavart volna. Tőlem is, hogy gyógyulásával nem tudott örömöt szerezni.
Rövid búcsúlevelében többek között ez állt: „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom, örüljetek!” (Szt. Pál a filippiekhez) Ezután csak egyetlen szó állt még a levélben, reszketeg, nagy betűkkel kirajzolva: MÉGIS. 

Reggelre jegesedett, nappal süt a nap hét ágra.  
Reggel kijelzett a kocsi fék kontroll-lámpája, délelőtt már a szervizbe vittem.
Délben értesítettek, hogy estére kész.
Mégis „ültetvényes” vagyok, mert a monitorszerviz nem jelzett vissza, mi van a tegnap kidőlt képernyőmmel. Amíg nincs hírem, hogy mikor hova, mennyiért, addig tart a szobafogságom.
(Mégis jó a mobil.)
Időnként ránézek az emailekre, rá a facebookra, rá a blogomra, és megkérdezem, mint a fiatal kántor a templomban bóbiskolóktól – akik nem kezdték az éneket, hiába intett be –: „Na, mi van?”
Vagy mint hozzátartozóm, aki a telefonbeszélgetés elakadásakor megérdeklődi: „Mi ez a nagy büdös hallgatás?”
Na, igen. Olykor nagy büdös hallgatás van. Talán velejár a nyugger életével, a neten feleselőkével is.
Azért próbálok értelmes dolgokkal foglalkozni. Rájöttem pl. hogy minden mindennel összefügg. Hát hogyne függne össze, ha azt veszem, hogy csak egy valóság létezik, mely részekből áll. Most a valóság részeként továbbolvasom a napokkal ezelőtt elkezdett antológiát, benne a Latinovits Ködszurkálójából vett kitételeket. Kezemben ceruza, s olykor grafitnyomot hagyok a könyvlapokon. Ajjaj, nem mindenki tűri a könyvbefirkálást. Én kifejezetten szeretem. Így beszélgetek a könyvvel. Nézzük hát, mint mond ő?
Tóth Árpádot idézi: „Egy percem lett vón, megmutatni a Fenségeset. Az Istent. S már tova-fordult a Fény. És ennyi az egész.” Kijelentésének vonatkozásai: „Elmúlt a pillanat s még élek” (Bródy János).
„A remekmű a villám fényénél megmutatja egy pillanatra Isten köpenyének a szegélyét.” (Váli Dezső)    
Saját tapasztalatom ugyanez: „Az idő olyan egyirányú utca, amelyben nem lehet tolatni.”  Továbbá:
„Az egyszeri alkalmak kihagyása mulasztásaim számát gyarapítja.” De sok van belőlük.
A mai nap ugyanezt igazolta. Gyönyörűen világította át a lakást a nap. Saroktól sarokig haladt a fal mellett. Most, hogy kinézek, vége. Valahol még súrolja a ház falát lehanyatló csillagunk fénye.  (Dehogy hanyatlik le, mi fordulunk el tőle a Földdel.)
Latinovitsot idézem: „Energia nem vész el, csak átalakul…  Rakjuk a halottainkat a földbe … és hova száll az energia? Szeretteink energiája, prófétáink csóvás ereje hová röpül? A maradék energia hová kerül? Melyik központ oszt majd szét? És van ilyen központ? Hová szór, hová oszt majd – és főleg kinek? Illetve kiknek?”  
Jó a kérdés. Fanyalogva veszem tudomásul, ha egy hét nyelvet beszélő ember elhuny. Viszi magával valamennyi tudását. Mi pedig kezdjük elölről a drillt, a gyakorlást, a hitet, hogy van esélyünk megtanulni a nyelveket.
„Sehol sem született ennyi poéta, mint éppen itt nálunk” – jelenti ki még. Egyet kell értenem vele. Kérdezem vaktában, anélkül hogy ismerném valamennyi olvasómat: Van közületek valaki, aki még nem próbálkozott versírással? Ha ezt egy másik országban kérdezném, alighanem többen jeleznék, mint nálunk: Nem, sose ingerelt a versírás gondolata.
Latinovits kérdése „költői”, az én történetem kérdése valós. Maga a történet pedig egy régmúlt decemberben történt, amikor is az OLI igazgatója, B. Miklós fiatal értelmiségieket hívott össze. Egyik hallgató gratulált Miklós barátomnak névnapja alkalmából. Mire felállt egy másik tag és rámutatott egy másik Miklósra, hogy neki is kijár a gratuláció. Majd egy harmadikra és egy negyedikre is sor került. Miklós, a házigazda barátom megunta az ismételt gratulációkat, s megpróbálta a kérdést rövidre zárni: Tegye fel a kezét még, aki Miklós. Elég sokan feltették. Mondjátok, ki az, aki nem Miklós? Most azok tegyék fel a kezüket, akik nem Miklósok.
Ahogyan az ülés tele volt Miklósokkal, úgy ez az ország meg tele van költőkkel.
Most az tegye fel a kezét, aki nem költő!!!  

Tegnap Heidegger gondolataiból szemezgettem néhányat. Az egyik alapvető megfogalmazása szerint az ember olyan lény, aki itt van, ez az ittlét, ez az önreflexióra való képesség határolja el, különbözteti meg minden más élőtől.
Ide kapcsolódik néhány megdöbbentő, megrázó fotó, melyeket minap láttam a facebookon. Nem kell mutatnom, a képeket mindenki elképzelheti magának. egy visszatérő katona összeborulva szerelmével, összeborulva aprócska gyermekével, egy katona, aki a lövészárokban kölyökmacskát itat pipettával, egy német katona valahol Afganisztán köves kietlen részén, amint maga ünnepli 34. születésnapját. Katonák, akik elhagyják a szállítóhajót, mert éppen megérkeznek. A képek csakugyan hatásosak és elgondolkoztatók. Azonnal az a bajom az összessel, hogy az ellenfeleik, ha még életben vannak, ugyanúgy ölelgetik, akit ölelgetnek, ugyanúgy magukhoz szorítják, akit magukhoz szorítanak. A férfi hosszas kihagyás után találkozik párjával, akihez úgy vonzódik, a gyermekével, akiért tűzbe menne, sőt íme, tűzbe is megy.
Egyfelől tehát szaporodunk, a férfi dolgozik, a nő vajúdik, mindketten gondoskodnak utódaikról, majd a férfi elindul háborúba és öl. Anyát, gyermeket, katonát, fiatalt, öreget számolatlanul.
A 46-as forradalomnak néhány tízezer halottja volt, az első világháborúnak 10millió, a másodiknak legalább 25 millió halottja volt, a kommunizmusnak 100 millióra teszik az áldozatait, akiket valamilyen formában likvidáltak. Nem folytatom, csak gondolkozom a PC. információit nézve: Normálisak vagyunk mi, emberek? Máshogyan teszem föl a megválaszolhatatlan kérdést, minek szülnek a nők, minek töri magát a férfi, hogy eltartsa családját, hogy megéljenek valahogyan, ha ennyibe vesszük az életeket.
Mivel magyarázzuk a saját fajunkra támadás megannyi formáját, ha filozófiailag elismerjük, hogy az élők csúcsa az ember, ha megkockáztatjuk, hogy a lét pozitív a nemléttel szemben, ha elismerjük néhányan, hogy egy emberi lélek többet ér az egész világegyetemnél, mert magasztosabb a hivatása, rendeltetése?     

Hogy mi áll egy emberhez közel, és mivel nehéz azonosulnia, mit fogad be könnyen és mit hárít, előre nem mondható meg. A kezembe került régi Vigilia-antológiában (Virrasztók) elmerülve érdeklődve fogtam Járdányi Pál Bartókról szóló fejtegetésébe (A spirituális Bartók). Aztán lapoztam. Zene ide, zene oda, hiába tartozik alapvetően érdeklődési körömbe a zene, valahogy nem kötött le a cikk. Járdányitól elnézést. A filozófiát viszont alapfokon se művelem, Nyíri Tamás Heideggerről szóló megemlékezése mégis magával ragadott. Ide kellene másolnom a fejtegetés egészét, ami persze nem megy, így hát igen töredékesen idézem meg M. H. gondolatait.
– „Az ember itt van, »Da Sein«, ez a lényege. Az ittlét. A ló van, de nem egzisztál. A fa van, de nem egzisztál. Isten van, de nem egzisztál.” (in: Was ist Metaphysik?) Ezen azt érti, hogy a lét látóhatárában ismerjük meg a létezőket [reflektálunk rájuk, nevükön nevezzük őket], a lét viszont a legsajátosabb egzisztenciális állapotokban, a szorongásban, a gondoskodásban, a lelkiismeretben jelenik meg. Ezek leplezik le az ember halálra irányuló létét. Mégsem vesszük komolyan „saját halálunk” lehetőségének állandó jelenlétét. Heidegger nem a létezés megszűnésére helyezi a hangsúlyt, hanem a hiteles élet tervére. … Nem enged elmerülni a mindennapokban, felülemel a nevetséges, apró-cseprő ügyeken, és megóv az átlagember illúzióitól.”
– Majd még: „Aki figyel, az hallgat. Aki hallgat, az csöndben van, aki csöndben van, az összeszedett.” – Kritikusan szól róla: „A nyilvánosság előre meghatározza, hogy mi érthető, és hogy mit kell elvetni mint érthetetlent…” (Az ő korában még nem létezett a political correctly fogalma.)  Ő a nácizmusról írja (de egyáltalán nem csak azt jellemzi), hogy meggyalázza a nyelvet: világosságnak nevezi a sötétséget, igazságnak a hazugságot, ezzel tör a létezők fölötti uralomra.
– Kongeniálisak vagyunk, mert kijelenti: „A technika elterjedése, a világ racionális megszervezése azzal fenyegeti nemünket, hogy a maga teremtette civilizáció rabszolgájává tegyen, miközben a természet technikai szennyezése az élővilág létét fenyegeti.”  
– „A költő [szerintem a művész] ki van téve Isten villámainak.” Váli Dezső megfogalmazásában: „a remekmű a villám fényénél megmutat valamit Isten köpönyege szegélyéből.”
– Nyíri szerint Heidegger azt fejezi ki, hogy ha majd úgy mutatkozik meg az igazság, mint a szent, akkor megszűnik az ember gyökértelensége, és nem kóborol többé idegenként a föld felett és az ég alatt.
– Még megjegyzi, hogy szerinte Heidegger volt az évszázad legnagyobb keresője.
Én meg megjegyzem, hogy az e világi létet kutatta, de a másikra volt nyitott.