Mickey webnaplója

Újraolvasom a holland karizmatikus pap, Frans Horthuis (1921-2018) könyvét (Királyi út).
A gondolatgazdag és misztikus írásából egy epizód különösképpen is megragadta a figyelmemet. 
Én, aki sokat időzöm az erkélyen, nagynak látom a madarat, kicsinek a távoli repülőgépet, és még sokféle relációt sorolhatnék: pl. nagy a Hold, kicsik a csillagok.
 A holland ezt veti papírra:
A megtévesztő látszat által belezavarodhatunk és rettenetesen tévedhetünk: Mi élő,  és mi halott.
Ha hazamegyünk, a szobában az asztalon élénk színű virágokkal teli váza áll. Mindazonáltal ezek az életteli, ragyogó virágok halottak, és a kertben álló halottnak látszó fák élők. Néhány nap múlva a virágok elhervadnak, és kidobhatjuk a szemétbe. Majd eltelik még néhány hét, és a halottnak látszó fák rügyezni kezdenek, minden kihajt és kizöldül.
Amit magunk körül pezsgő életnek nevezünk, az Isten szemében nagyrészt halott.
Jairus lánya, Jézus véleménye szerint viszont, nem halott volt, hanem csak aludt. Szavai miatt kinevették Jézust.
Jézus tudatosan megy a halálba – azaz az életbe.
Világtól elrugaszkodott idegen volt? Ellenkezőleg! A világtól elrugaszkodottak mi vagyunk, ha szemellenzősen csak a földi életet nézzük, és nem látunk tovább az orrunk hegyénél.
A látszat csal.
A világ nyüzsgése ösztönösen vagy készakarva takarja a valóságot.
A valóság a csendben mutatkozik meg.
De hol van ma csend?
Csendes-e a politika, csendes-e a média, csendes-e az árukat vagy annak látszó csalásokat reklámozó internetfelület?
Jó lenne elcsendesedni, és komolyan venni jövőnket.
Jó lenne feltenni a kérdést magunknak, hogy miért van egyáltalán valami, és miért nem a semmi.
Jó lenne tisztázni, hogy mi az élet(ünk) értelme.
Én szóltam.   

Amikor szervizben az autónk, akkor jövünk rá, akkor tapasztaljuk meg, hogy milyen is az élet nélküle.
Az autó alighanem elszoktatott a gyalogjárástól, és hiányában a távolabbi közértek kiesnek vásárlási lehetőségeinkből.
Ma már nehezünkre esik a hosszas séta.
Lehet, hogy ez másképp alakult volna, ha rendszeresen sétálunk.
De lehet az is, hogy nem. (Én rendszeresen bicikliztem, mígnem egyre keservesebb lett a cangázás. Egyre kimerültebben értem haza: vérnyomásom az egekben, szívem pedig ki akart ugrani a helyéből.)
Az autónélküliség mindenesetre felidézik azt a helyzetet, amikor már nem kapom meg a jogosítványt, vagy éppen magam mondok le a vezetésről kopásaim miatt.  
Mit írjak?
Nem túl kecsegtetők a kilátások.
 T. már nem fog jogsit szerezni, a gyerekek pedig más városokban élnek.
Persze, mint mindenre, erre is van megoldás: az élelmiszerek házhozszállítása.
Ma T. összeszedte, hogy miket kér a Sparból.
Ami a Covid idején működött, mára megszűnt.
A Spar, ha jól értem, megszüntette a házhozszállítást.
Ám van lehetőség más cégektől vásárolni.
Az Auchan pl. továbbra is vállal házhozszállítást.
Alighanem ez lesz a megoldás arra az átmeneti időszakra, amíg le nem vizsgázik a Chevrolet.
És arra is, amikor már nem fogok vezetni.
***
Ami vidám: Szép az idő. Folytatódik az indián nyár.
Csak nem fog tavaszig kitartani!???
Ezt a fák jobban tudják. Eldobálták lombjukat.
A madarak is jobban tudják. Elköltöztek délre az olyan fajták.

Tegnap a késő esti órákban meghallgattam Krzysztof Penderecki halhatatlan művét, a Lukács-passiót.  Nagyzenekar, kórusok, szólisták, hatalmas ritmusszekció, erőteljes basszusok, nagybőgők, igen széles spektrumú hangerőkülönbségek, a pianissimótól a fortissimóig mindenféle.
Fülhallgatóval hallgattam, hogy ne zavarja meg a ház nyugalmát.
A zene- és énekkarok előtt egy törékeny nő, Marzena Diakun tűsarkúban vezényelte végig a több mint egyórás passiót.
Érdekes volt megfigyelni, hogy a kórustagokból sokan hangvillájukhoz folyamodtak, hogy ellenőrizzék, a kívánt hangmagasságban énekelik-e a hangfürtökben számukra előírt szólamot (ha hamisan énekeltek volna, vajon valakinek feltűnt volna-e a hatalmas hangorkánban?).
Hallgatva a passiót olykor az apokalipszist éltem meg.
Gongok és dobok veszélyeztették dobhártyámat, már-már tébolyult dübörgésükkel.
A passióéneklés latin nyelven folyt, a narrátor felolvasása úgyszintén.
A basszusok az infrahangokat súrolták olykor, a szopránszóló pedig óriási hangközökkel operált, nemritkán glissandóban.  
„Gratulálok” a youtube-nak, hogy katartikus élményünket vagy öt alkalommal megzavarta beleordítva disznó reklámját, miszerint ilyen meg olyan szemüveget kell viselnünk.
Ha nem fizetsz, megszakít minden értékes zenét a reklám.
Nem új a dolog (…eladó az egész világ, énekeli Mefisto a Faustban), de igen gusztustalan dolog.
Az emberi méltóság semmibevevése és feláldozása az üzlet oltárán.   
Mindent egybevéve ez a lengelek kereszténységre való áttérésének (966) ezredik évfordulójára (1966)  írt zenemű áttör minden határt, és Penderecki, aki növendékeitől megköveteli, hogy Bachot helyesen értelmezzék, teljesen más dimenziókban komponál.
Immár hatvan éves a passiója, de hangzásvilága hallatlan erővel tör be a 21. századba, és lehetetlen, hogy valaki ki tudná vonni magát a hatása alól.
Megrendíti minden hallgatója lelkét.

Anélkül, hogy dualista volnék, kijelenthetem, hogy alapvetően kétféle ember létezik: az építő és a romboló.
Ha valaki azt állítja, hogy léteszik egy harmadik fajta is, aki hol épít, hol rombol, akkor igazat kell adnom neki is.
Az ember nem fekete és fehér, hanem meglehetősen tarka.
Sajnos, természeténél fogva rosszra hajló lett.
Ezt igazolja, hogy a bulvárlapok oly népszerűek, az építő jellegű lapok rendre tönkre mennek.
Ugyanez a jellemző a médiával, a közélettel, a politikával kapcsolatban is.
Az Isten csodája, hogy ennek ellenére él a Föld, s amit egyesek leromboltak, mások újra felépítik.
 A rombolás és építés között állandó a harc.
Nyilvánvaló és igaz, hogy rombolni könnyebb, mint építeni.
Már a kisgyerek is megpróbálja a gondos munkával felépített kártyavárat fölrúgni.
Honnan máshonnan benne a tomboló-romboló hajlam?
A legnagyobb baj azonban, hogy nagyban is ugyanez történik.
Különben a nagy halak miért eszik meg a kis halakat?
A nagyobb hatalmak miért kényszerítik akaratukat a kisebb hatalmakra.
Miért viselnek háborút a hatalom megszerzése és megtartása érdekében?
Már Vegetius megmondta: Si vis pacem, para bellum. Azaz, ha békét akarsz, j háborúzzál!
Én inkább Senecával tartok, aki mást javall: Si vis amari, ama! Ha azt akarod, hogy szeressenek, szeress!
Szeretni nagyon egyszerű és nagyon nehéz.
Avagy el tudjuk-e felejteni önmagunkat, hogy szabadon mások felé fordulhassunk érdeklődésünkkel, figyelmességünkkel, mégpedig úgy, hogy az ne legyen tolakodó.   
Innen a nehézsége.
De akár nehéz, akár lehetetlen, meg kell próbálnunk.
Nincs más út az építésre.  

Idén születésnapomra nagyszámú rejtvényfüzetet kaptam.
Persze méltán, merthogy szeretem a rejtvényfejtést.
Ha jól számolom, eddig az ötből négy füzetet megfejtettem.
Az ötödikbe is belekóstoltam, de úgy jártam vwele, mint Forest Gump a futással. Ő futva többször átszelte Amerikát, aztán egyik futása közben megállt, majd rövid meggondolás után döntött: Hazamegyek.
Mondom: az ötödikbe is belekezdtem, majd megálltam, és úgy döntöttem: Egyelőre elég volt.
Több-kevesebb kihagyást engedélyeztem magamnak.
***
Mivel a különféle hangfrekvenciákat eltérő erősséggel (gyengeséggel) érzékelem, tényleg hamisan dúdolászok. Azért ez a hamisság nem lehet túlságos, mert elektromos Yamaha-hangszeren lepötyögve nem találok eltérést az általam képzett és az orgona által megszólaltatott hangok között.
Persze felmerül, hogy csak képzelem, hogy az orgona tisztán szól, mert azt akarom hallani, a valóságban pedig fennáll a félrehallás lehetősége.
Veled vagyok Beethoven!!!
Veled vagyok Prédikátor, mert figyelmeztetsz a kopások előbukkanására meglett korunkban.
Így arról is, hogy „amikor elcsitul a madarak hangja, és minden dal elhallgat,…a por visszatér a földbe, az éltető lehelet meg az Istenhez, aki adta.”
A madarak hangja még nem csitult el, de a tücskök ciripelését idén már csak hallókészülékemmel élveztem.
Mindez persze rendben van, vagy hogy a nagyokat idézzem:
Minden jól van úgy, ahogy van, mert ha nem volna jól, akkor másképpen volna.
Posztomnak a beszámoló címet adtam. Mennyire különbözik a kiszámolótól!!!

Ursula jött, Ursula beszélt, Ursula hazament. (Ahányszor látom, annyiszor jut eszembe Tom macska a Tom és Jerryből.)
Elhangzottak a beszédek.
Egyeseket meghallgattunk, másokat meg nem.
Az Operaház nagyon szép lett.
Láttuk a csaknem 2 km hosszú nemzeti szalagot s a sok-sok kísérőt.
Láttuk Bem apó szobrát és hallottuk a tövében elhangzó beszédeket.
És a Corvin-negyed előttit.
És ültünk a tévé előtt, mely egész nap az ünneppel foglalkozott.
Sokan voltak a Bem-szobornál, sokan a Kossuth téren és a Corvin mozinál is. Hála Istennek, nem tört ki egy újabb forradalom, ami leginkább polgárháborút jelentene.
Az ünnepségsorozatnak vége.
A kiosztott zászlókat összeszedték.
A házunkra kitűzött még ott lobog a helyén a szélben.
Egyelőre marad is, mert esik az eső, és nedvesen nem akarom elraktározni.
Magam azt kívánom, hogy ha már
„Esik eső karikában”,
ne csak a Kossuth-szobor kalapjára, hanem az egész országra essen, és
ahány csepp is esik rája,
annyi áldás szálljon rája,
ÉLJEN A MAGYAR SZABADSÁG!
ÉLJEN A HAZA!
Hát persze.
De annak a kulcsa az egymásnak feszülők „fegyverletétele”, és az ország együtt építése minden vonatkozásban.  
Hogy ez mikor jön el végre, nem tudom.
Én siettetném.

Igen. 70 éve történt, hogy a magyaroknak elegük lett a MDP-ből, és a padlássöprő valóságból.
Ideig-óráig sikerült is lerázni magunkról a gyarmati sorsot. (Minthogyha most éppen kezdene vissza kúszni.)
Abban az időben 10 éves múltam.
Ennek ellenére a lényeget fogtam, és ez máig se változott.
Minden évben sokak próbálják magyarázni, hogy mi közük volt az 56-os eseményekhez.
Ezek egy része igaz, más részük számító magatartás.
Ma már nemigen hallgatom meg a forradalom keletkezéstörténetét.
Van, aki szerint a nagyhatalmak szították, van, aki egészen mást mond. van, aki a szuezi válság melléktermékének tartja a magyarok lázadását.
Már nem hallgatom meg az eseményeket a maguk a szájízéhez igazgató beszédeket sem.
Nyolcvan évesen egyetlen tömegdemonstráción se veszek részt.
Amit megtettem:
Idén is kitűztem a zászlót, a magyar zászlót, és nem az EU kék zászlaját.
Nem cserélgetjük, mint Jókai regényében a Plankenhorst-lány.
***
Olvasom Celanói Tamás sorait Szent Ferencről. Azt írja:
- A gonoszság sokszor megpróbálja beszennyezni a tisztaságot, s mivel az emberek többsége hazugságot beszél, a kevés igaznak már nem hisznek. 
Ez ma sincs másképp. Pl. Ilyen rohadt még tán sose volt a közélet.
Szent Ferenc gyermeki lelkületére világít írván:
- Néha fölvett egy darab fát a földről, bal karja alá fogta, jobb kezében egy zsineggel meghajlított pálcát tartott, s ezt úgy vonogatta a fa fölött, mintha hegedű volna, és szíve mélyéből énekelt franciául.
Igen.
Ezt még megtehetjük.

Közeledvén az 1956-os forradalom 70. évfordulójához, ebben a posztban P. Miklósházy Attila SJ visszaemlékezéséből idézek egy-két bekezdést.
Október 23-án éppen szabadnapos voltam, de a kollégám megkért, hogy helyettesítsem, mert neki mint vezető pártfunkcionáriusnak ott kellett lennie a Petőfi-kör aznapi gyűlésén, ahol a terv szerint az orvos-szakszervezet embertelen vezetőit akarták kizárni a további tevékenységből. Délben már a medikusok és a többi egyetemisták pirosló arccal és piros-fehér-zöld zászlókkal, széles sorokban vonultak föl a Bem tér felé, és kórházunk párttitkára, akivel aznap éppen együtt ebédeltem, remegő hangon kérdezte, hogy mi van a városban. Megnyugtattuk, hogy akinek tiszta a lelkiismerete, annak nincs mitől félnie. Délután már a villamosok is leálltak, mert lehetetlen volt közlekedni a nagy embertömeg miatt. A gyárakból, hivatalokból kijövő emberek ezúttal mentek nem haza, hanem mind a Duna-partra, a Bem térre és a Petőfi térre tartottak. Éppen egy sürgős esetet operáltunk, amikor hírül hozták, milyen szörnyű és oktalan beszédet mondott Gerő a rádióban. Este háromnegyed tízkor megjött a kollégám, és beszámolt nemcsak a Petőfi-köri viharos gyűlésről, hanem a város hangulatáról is. Mivel a váltás megérkezett, átöltöztem, és éppen hazafelé indultam. Kiléptem a kórház kapuján, egy teherautó éppen akkor állt meg, s két egyetemista sietős mozdulatokkal leemelte a kocsiról S. Elemér tizennyolc éves csepeli munkást, akit a Rádiónál az ávósok hasba lőttek. Kezembe adták a halottsápadt fiút, s már rohantak is tovább, mivel – mondták – még igen sok sebesült van. Ezzel elkezdődött számunkra a kimerítő, sokszor fájdalmas, de nagyon lelkesítő, szakadatlan munka. E pillanattól kezdve exodusom napjáig csupán három-négy alkalommal tudtam pár órára elhagyni a kórházat a sok elfoglaltság miatt.

Alig értünk be a műtőbe az első sebesülttel, már újabb autók érkeztek, és hozták egyre-másra a fiúkat, tüdő-, has-, kar-, láblövéssel. Néhány óra leforgása alatt már halottjaink is voltak, olyanok is, akiknek még a nevüket sem tudtuk, hiszen munkaruhájukban nem hordtak igazolványt…

„Ha elveszel 500 dollárt egy munkástól, és 100-at adsz öt lusta embernek, elveszítesz egy szavazatot, de ötöt nyersz. Ez a történelem legnagyobb piramisjátéka, és szocializmusnak hívják." - Elon Musk
(A migránsáradat rád fog szavazni.) Ebbe a csapdába ismét és ismét beleesik az emberiség.
De nem erről akartam írni. Hanem arról, hogy befejeztem Lénárd Ödön és társai könyvét (Utak és útvesztők). Egy kor lenyomata az üldözöttek szemszögéből láttatva.
Amint már említettem, az üldözöttek legnagyobb fájdalmai közé tartozik az empátia hiánya azok részéről, akik nem szenvedték el a megaláztatások sokaságát a börtönökben. Együttérzéssel kell fordulni a politikailag üldözöttekhez.
Most leírok kétféle tényt, amely a kötetben szerepel.
„Márianosztrán 1961 karácsony estéjén vagy szilveszter éjszakáján – nem emlékszem már pontosan –, anyaszült meztelenül kellett a folyosóra a fallal szemben előrehajolva kiállnunk, miközben mindenkinek a feneke lyukába nyúltak (nem orvosi gumikeszyűvel), mert hátha ott rejtegeti az atombombát.” Az ember nem tudja, mi motiválta a tettek végrehajtóit, hogy ezt tegyék. És akkor muszáj megemlíteni, hogy az új évezredben az Álmok álmodói  -  világraszóló  magyarok c. kiállítás vezetőjét hasonlóképpen megalázták a Gyurcsány éra elején, többször is ellenőrizték, hogy testnyílásaiban nem rejteget-e valamit.
A másik: ismétlődő feljegyzése a szerzőknek, hogy XY-t, Z-t és másokat a börtönben megkínozták és agyonverték. Miért?
Abba is hagyom a horrort azzal, hogy az ember Isten arcát hordozza magán, de természete rosszra hajló lett. Az ember sokszor az embernek a farkasa. Nem kellene, hogy így legyen.
A rosszrahajlóságot lovagolja meg a média. Kit érdekel, hogy felépült, berendezték, állást kapott…
Az érdekli az embereket, hogy kitört a vulkán, kifosztották, megkéselték, balesetet szenvedett, tűz ütött ki, megmérgezték, tömegsírt tártak fel, földrengés, tájfun, szökőár pusztított ezreket… 
***
Még megjegyzem, hogy sok egyházi személyről annyit ír a kötet, hogy be volt szervezve. Besúgó volt. Esetenként egy mondattal utalhatott volna rá,
hogy így volt, de kényszerítették,
így volt, de nem tett le a megfigyeltekről ártó anyagokat a tartó tisztek asztalára.
Így volt, és karrierjének nagy hasznára volt spicli tevékenysége. 
Ezzel az árnyalással sokakról kedvezőbb képet kaphattunk volna.
***
Zárásképpen egy sajátos epizód. L. Ö. Írja: Schönherz Zoltán felesége, Dr. Radó Ilona volt 1961-ben a „Fekete Hollók” és csatolt ügyek ügyésze. Az ügyészi kihallgatás végén hosszan, hangtalanul nézett rám, majd csendesen mondta: Maga nagyon jó teremtés. Mindez nem gátolta abban, hogy súlyos Ítéletet kérjen rám és mindegyikünkre….




 

Valaha megtetszett ez a négysoros:
szemere
szomorú
szamara
számára.
(Utassy J.)
Úgy hangzik, mint egy dobszóló.
Nekem nem sikerült csupán a magánhangzó különbségek által összetalicskázni szavakat, de valahogy elült bennem a Kunmadaras településnév. Ez is olyan, mint egy dobszóló.
Ezen elindulva kerestem azonos ritmusú településneveket. Az egyszerűség okán a nagy- a kis-előtagú helységneveket hozom.

Kunmadaras

Kisterenye
Nagyterenye
Kisszekeres
Nagyszekeres
Nagykamarás
Nagykanizsa
Nagysimonyi
Nagykereki
Ritmusa pontosan dobolható: tátititá.
Aki ismeri Beethoven hetedik szimfóniáját, az igazolhatja, hogy ez a ritmusképlet visszatérően megtalálható a zenemű negyedik tételében.