Mickey webnaplója

Már nyílnak a sárgák, nyílnak a pirosok, nyílnak a lilák, nyílnak a fehérek, nyílnak a zöldek is, készülnek az ünnepre. Húsvétra, amely idén elég késői időpontra esik.
Nagy a természeti változás.
Lehet, hogy semmi új nincs ebben, de mégis van, hiszen egy hosszas várakozás beteljesülése valósul meg ilyenkor. Nagyon természetes aktus ez, mégis megunhatatlan, mégis nagy fellélegzéssel járó, mégis megrázza magát a növény, az állat és az ember. Nekilát a külső és belső takarításnak, hogy jó közérzettel várja az ünnep eljöttét.
Ha késve is, de itt a tavasz.
Ha nem kértük is, eljött az óraátállítás ideje.   
Hamarabb kelünk, hogy későbbi időpontban jöjjön el az esti szürkület.
Hiába minden ellenkezés: Nem áll át biológiai óránk csak idő elteltével!  
Hiába Besenyő Pista bácsi felhorkanása: Minek átállítani az órát, eddig nem volt jó helyen?
Hiába röhögnek ki az indiánok gondolván: „A fehér ember azt hiszi, hogy hosszabb lesz a takarója attól, hogy eminnen levág egy darabot és a túlsó végére varrja.”     
Azt fogjuk mondani este hét órakor, hogy már nyolc óra van.
Na és?
***
Találtam az élet nagy kérdéseiből egy adagot:
- Hogyan kell a nullát írni római számmal?
- Miért kell leszögezni a koporsót?
- Ha az úszás használ az alaknak, akkor mi a helyzet a bálnákkal?
- Ha a feketedobozok törhetetlenek, miért nem olyan anyagból csinálják a repülőgépet?
- Miért húznak a kamikáze-pilóták bukósisakot a fejükre?
- Miért nyomjuk erősebben a távirányító gombját, amikor az elemek kifogyóban vannak?
- Ha fürdés után tiszták vagyunk, miért kell kimosni a törölközőket?
- Ha minden pasi egyforma, akkor a nők miért válogatnak annyit?
Nem muszáj a kérdésekre válaszolni!

Közelít a tavasz. Mutatják a virágzó fák, a rügyező növények, és a napsütés.
Egyelőre ugyan hűvös a levegő, és erős a sugárzás. Napnak fordított oldalam forró, tarkóm meg hideg. Úgy érzem magamat, mint a tábortűz mellett hajdan. Elöl megsültem, hátul meg hűltem.
***
Saját blogomban igen gyors és könnyű a keresgélés.  A keresett témát idéző szót beírva a keresőbe, pillanatok alatt kidobja azokat a posztokat, amelyekben a szó előfordul. Mivel a posztok száma lassan a tízezerhez közelít, elég gazdag kigyűjtés az eredménye. Sokszor alig győzöm olvasni.
Ha lemenőim úgy döntenek, hogy elmentik a blogot, sok-sok, saját életüket is érintő információval találkozhatnak. Olyan ez, mint a készült fotók tízezrei között való tallózás, csak annyival könnyebb, hogy a szavak szelektálják a témákat, a fotók meg évenként ömlesztve szerepelnek a virtuális albumokban.
Mindenesetre nekem sok kellemes percet szerzett megannyi – immár rég elfelejtett – történés felidézése.
Vénkoromra kapom az elismeréseket. Azt hiszem, nem tettem semmi különösebbet, mint bárki más az adott körülmények között. Mégis jól esik, szó se róla. Hizlalják a májamat.
Van, aki arra agitál, hogy adjam ki írásaim egyfajta válogatását.
Az a baj ezzel, hogy írni szeretek, szerkeszteni nem, ráadásul ma az a divat, hogy az írók finanszírozzák kötetük kiadását, amihez nekem semmi kedvem nincs. Ha egy kiadónak nem éri meg egy mű kiadása, akkor ne adja ki.
Úgy vagyok vele, mint az a vásárló, aki nem hagyta, hogy az általa önkiszolgáló pénztárban elvégzett tevékenységét a biztonsági őr kontrollálja.
Még mit nem! – vágta a szemébe mérgesen –, a munkájukat velem végeztetik el, utána meg szemtelenkednek!  
Volt valami igaza, és nekem is van.
***
Mai hír. Dánia azt tervezi, hogy a jövő évtől kezdve a nőket is besorozzák katonának.
A régi bakanóta cseng a fülemben. Egyik strumflija szerint
De szeretnék, de szeretnék a császárral beszélni,
De még jobban, de még jobban a szobájába bemenni.
Megmondanám a császárnak magának,
Lányokat is, lányokat is sorozzon be bakának.
Nem kellene harcba küldeni őket (a nőket).

Találtam a könyvmegállóban egy szép küllemű könyvet egy jó nevű írótól.
Thornton Wilder egyik kisregényére bukkantam rá: Az androsi lány címűre. Elkezdtem olvasni. Próbáltam összpontosítani, hogy hol és mely időben történik a sztori. Kik a hasonló nevű szereplők, mi közük van egymáshoz, miféle nézeteik vannak, hogy indul a mese szála, létezők vagy mitológiai alakok-e?
Meglehet, hogy túl fáradt vagyok,
meglehet, hogy túlságosan elvont,
meglehet, hogy elszoktam a szellemi erőfeszítésektől,
meglehet, hogy a Benedek Marcell fordítása nekem már avítt.
Nem tudom.
Figyelmem egyre elkalandozott, az olvasottak egyszerűen nem kötöttek le.
Kevés ilyen könyv van.  
Emlékeim szerint sok szószátyár könyvet végigolvastam azzal áltatva magamat, hogy majd csak rábukkanok rejtett értékeire.
De nem.
Ilyen volt Thomas Mann, József és testvérei c. hatalmas munkája, VD mindennapos olvasmánya. Különféle időszakokban négyszer fogtam elolvasásához, és nem ment. Kifordult a kezemből a terjengős könyv. Akaratom ellenére ott kellett hagynom. Nem nekem szólt, nem szólított meg.
A könyv is oké, én is oké vagyok, de egymásnak nem vagyunk okék.
A modern zenék elég jelentős részéhez ugyanez a viszonyom.
Mondják, hogy kitűnő muzsika. Meglehet, de nem nekem, vagy nekem, de nem most.
Höhö… De gustibus non est disputandum – mondja a latin bölcsesség. Az ízlésről nem kell vitatkozni.
Azt szokták mondani, kinek a pap, kinek a papné.
Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. (Lenin)
Ami nem megy, azt kell erőltetni, mert ami megy, minek azt erőltetni (mondhatta volna Sztálin).
Ízlések és pofonok különbözők.
Az embernek az ízlése nem befejezett valami.
Kodály szerint egész életünkben csiszolásán kell dolgoznunk.
Nem is folytatom.

  

Mikulás.
Mikulás járja az utcákat.
A 3,5 éves unokánk megjegyzi:
„Nagyon kedves. Nem is harap.”
***
Unokánk apját invitálja focizni: „Apa, gyere, verekedjünk a labdáért.”
***
Történt pedig, hogy nagyszombaton lefotóztam az ünnepi vacsoránk képét, és elküldtem a családoknak. A képen primőrökben, tojásokban és sonkában gazdag tál látható.  A gyerekek kommentárja visszajött.
Az idősebb megjegyezte apjának: „Fú, ezt kérem. Vegyed ki a képből.”
Erre a kicsi: „De az már meg van zabálva!”
***
Tegnap történt, hogy ötéves fiúunokánk megjelent az ajtónkban, és a kezében szorongatott egy papírcsíkot, amelyből csillagocskák voltak kiszaggatva. Mint mondta, az óvodában csinálta nagypapának, és hogy ez egy valóságos könyvjelző. Olyan csillogó szemmel adta át, amilyennel nem szokták sem a prima primissimát, sem a Nobel-díjat átadni. Ettől aztán nagyobb is az értéke, mint amazoknak. Örültem figyelmességének, mint Micimackó csacsija, a Füles a léggömbnek és a praktikus csupornak. Mire a fiú kibújt télikabátjából és levette sapkáját, már bele is raktam az általam olvasott vaskos kötet megfelelő helyére. Mutatom neki funkció közben. Mire ő anyjához:
 – „Nézd, anya, a nagypapa máris használja a könyvjelzőt. Belerakta a könyvébe, hogy tudja, hol tart az olvasásban.”
Húga közben megsértődött. Bebújt a nagy asztal alá. Ki se látszott az abrosz alól, s nem is akart előjönni. Leültem elé a padra, s bekopogtam: Tessék, kérem megmondani, ez itt véletlenül nem a Micimackó kuckója?” Ő boldogan kiszólt: -„De az.”
A meseszituáció kizökkentette gyászos hangulatából. Feledtette vele minden bánatát.
***
Egyik reggel az ebédlőben várja reggelijét D., miközben bátyja cukkolja a hátsó szobából.
- Hé, ne szívasd az öcsédet! – hallom a figyelmeztetést.
Én a kisebbhez fordulok:
– Hát te is szívasd vissza a bátyust!
– Nem szívatom – mondja ő ábrándos tekintettel.
– És miért nem szívatod? – faggatom tovább.
– Mert szeretem őt – hangzik határozott válasza.
Azt hiszem, mára elég is szellemi muníciónak a négy és fél éves fiú őszinte válasza.
***
Á. az óvodából hozza a szövegeket. Anyját kérdezi: „Tudsz mondani olyan állatot, amelyik a föld alatt él?”
„Igen, ilyen a vakond.” Á. továbbkérdez: „Nos, tudsz-e másikat is mondani?” 
- Igen. Pl. az ürge.” Mire Á. jóságosan: „Bizony, az ürge… - majd hozzáteszi - Te milyen okos vagy!!!”

Nem igazán közzétendő témám a mai, mégis ezzel foglalkozom.
A vécédeszke az egyfajta túlzó ulti-bemondás, mint pl. a fedáksári. De most nem eme elvont értelméről beszélek, hanem a legközönségesebb valóságáról.
Életem során elég sok fajtájával hozott össze a sorsom.
A gyerekkorom deszkája valójában deszka volt, fadeszka. Meglazulása után a csapolásánál becsípődhetett az ember bőre.
A fadeszkák kimentek a divatból, miként
a vállfák (műanyagból készülnek),
a vasúti talpfák (vasbetonból készülnek) és
a szemüvegek is (műanyagból készülnek).
Nevük azonban megmaradt.
A vécédeszkáé is mindazok ellenére, hogy leginkább ez is műanyagportéka.
Hiánya elég szörnyű.
Az embernek eszébe jutnak a tábori szerkezetek, amelyek adott esetben egy-egy vékonyabb fatörzs és kész. Vagy semmi – pl. az általam egykor látogatott kaszárnya „hathengeres”-e (hat wc. egymás mellett).
A vécédeszka hajlamos önmaga feladására, mert vagy a zsanérja törik el, vagy megállíthatatlanul csúszkálni kezd a csészén, esetleg megreped. (A kórházé kifogástalan volt, csak éppen nem arra a csészére szabták. Valahogy a komfortérzékünket napi gyakorisággal irritálta ez a téraránytalanság).   
Végül is miért kerítek ekkora feneket a dolognak?
Mert már annyi ócska deszkát cseréltem ki életemben, hogy megfogadtam: ez volt az utolsó.
Mert ma megadta magát az „utolsó” deszka.
Mert nem is olyan magától értetődő jó minőségű és jó méretű deszkát beszerezni.
Mert előfordult már, hogy alkatrészhiányosan vett deszkánkat vissza kellett vinni a boltba.
Mert túl a hetvennyolcon ráfanyalodtam erre a munkára, korábbi fogadkozásaim ellenére.
Mert rühellem a szerelésüket. A mai munka tehát a legeslegutolsó.
Kellemesen csalódtam.
Megnéztem a szerelési rajzot és öt perc múlva a helyére került az új vécédeszka.
Igaz, hogy a korábbi csonkjától nem is volt könnyű megszabadulni, míg rá nem jöttem a nyitjára.

Komolyan veszem a Guinness 1999 tiltó rendelkezéseit, ezért tőlem sose tudjátok meg, hogy
milyen hosszúságú a leghosszabb haj,
hány kiló a legdagadtabb ember, és
milyen hosszú a leghosszabbra fújt szappanbuborék, no, meg hogy
hányas cipőt visel a legnagyobb lábon élő ember a világon.
Találjátok ki magatok, sőt fogadásokat is köthettek arra, hogy mekkora a legnagyobb izé, a legnagyobb füzé.
Titkokat mi is őriztünk gyerekkorunkban. Pl. kishúgom, A. azt találta mondani:
Hogy mit vett az anyu, nem mondom meg, csak azt, hogy MÉ betűvel kezdődik és ZÉ betűvel végződik.
Aki kitalálja, hogy mire gondolt, az ehet otthon egy kanállal belőle.
***
Újra olvasva a Csehov-novellákat, megakadt a szemem a következő mondaton: Tehetségtelen – gondolta magában. Nem az a fajta, aki meg tudna írni egy elbeszélést, hanem az, aki ír, és képtelen ezt eltitkolni. (Jonics)
Ma ezt úgy fogalmaznánk, hogy grafomán?
MI tagadás magam se titkolom el, amit írok.
Sőt. Emlékeim szerint még novellát se írtam.
Ámbár életemet évenként – igen.

Március 21.
a tavasz első napja,
napéjegyenlőség,
10-20 fok közötti kinti hőmérséklet,
a napnak van ereje, de még nem bántóan sok,
tenyészik az influenza-vírus,
virágzik a mandula és az
árnyékos falak tövében az ibolya.
Az embernek mindjárt vidámabb kedve támad.
Ki is kell használni a napsütést, mert a meteorológusok szerint esős napok következnek.
Az is kell.
A vetésnek.
Ami a koratavaszi időjárást illeti, eszembe jut, hogy a napok óta mutogatott franciaországi képek koratavasszal készültek. Ez arra bátorít, hogy továbbra is fotókat tegyek közzé a Jura hegységben készültek közül. Szeretem magam is újra nézegetni ezeket a képeket (persze készülésük idején vagy tíz évvel fiatalabb voltam).
Szerettem kis unokánkat el- és hazakísérni az iskolából.
Együtt baktattunk a fő utcán, néztük a barikákat az út menti kertben.
Egy alkalommal lányunk francia barátnője jött mögöttünk anyjával, s többször hangoskodtak, hogy vegyük észre őket … és beszélgessünk!?
Hallottam őket, és hátra se fordulva iparkodtam „hazafelé” kicsi unokánkkal.
Ott aztán összefutottunk, és immár tolmács (Éva lány) útján érdeklődtek, hogy miért nem vártam meg őket. Mondom (tolmács útján) nekik: Láttam, hogy követnek, hallottam, hogy szólítgatnak, de kérdem: Miről beszélgettünk volna, hisz én nem beszélem a franciát, ők meg a magyart?
Furcsa.
Ők mielőtt távoztak volna, odajöttek a számítógépemhez. (Éppen írtam.) Látni akarták, hogy hogyan néz ki egy magyar szöveg, mert olyannal korábban még soha nem találkoztak.
Egy tapasztalattal gazdagodva búcsúztak el tőlünk.
Ejnye, ejnye, Magali!

Úgy adódott, hogy ma felkerestem a Római téri könyvmegállót.
S az alig választékból kiemeltem a Guinness 1999 rekordok könyve c. kötetet.
Az első, ami megfog, hogy nagyon színes.
A második, ami feltűnik, hogy fontos és nem fontos rekordok egyaránt találhatók benne.
A harmadik, hogy utoléri az enciklopédiák sorsa.
A technika, a tudományok, a felfedezések stb. viharos fejlődése lenullázhatja a korábbi rekordokat.
A negyedik, hogy érdekes információkat tartogat, olyanokat, amelyeknek a létére se gondol a magamfajta halandó.
Az ötödik, hogy az egykor sikereket elért celebek névsora igen gyorsan változik. Újak jönnek, akik a régen sztároltakkal helyet cserélnek.
A hatodik, hogy az életnek olyan rekordjait és rekordereit is megmutatja, amelyekkel nem szívesen dicsekedne az ember. Ki a legdagibb, mekkora sokaság gyűlik össze a melegfelvonuláson, stb.
Mindent összevéve kiszürcsölöm belőle az engem érdeklő információkat, és mellőzöm a gusztusomnak nem megfelelőket.   
És természetesen kellő önmérsékletet tanúsítok, mivel már az első lapján figyelmeztet a szöveg, hogy tilos bármilyen technikával megidézni a kötet bármely részletét közzétenni a jogtulajdonosok előzetes írásbeli engedélye nélkül.
Isten ments, hogy ilyen galádságot műveljek!
Legyen elég, hogy a kötetben szereplő egyik jeles szerző jeles szerzeményét most megkeresem a neten, hogy meghallgassam.

„Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden vicc új” – hangzott a mottó minden héten a Ludas Matyi c. élclapban.
Lám én 78 éves újszülött vagyok, mert az alábbi klasszikus viccet korábban még nem hallottam.
Ha egy vonósnégyes Beethoven 8. szimfóniáját 30 perc alatt játssza el, akkor a 100 tagú cigányzenekar hány perc alatt játssza le a 9. szimfóniát?
A matematikai közelítés a fordított arányosság felé viszi a gyanútlan érdeklődő gondolkozását. Persze a feladatnak semmi köze nincs a matematikához (még akkor sem, ha a két szimfónia lejátszása azonos időt vesz igénybe, ami persze nagyon nem áll fenn).
A humorhoz van köze, a nyelvi játékokhoz van köze. A poénos közhelyekhez van köze. Pl. ahhoz, hogy Mindenütt jó, de a legfehérebb a konyhaszekrény,  
vagy pl. A kétpúpú tevét az különbözteti meg az egypúpútól… aki akarja.
Mondhatom, hogy jókor jött ez a poén.
Ha már késik a tavasz,
ha már késik a megegyezés az ukrán-orosz proxyháború kérdésében,
ha már a magyar parlamentet is füstgyertyákkal rongálják,
ha már oly sok nyomorult hírt tesz közzé az internet.
A török–magyar focimeccs még több esélyes.
Hátha…  

A doyen szó egyik jelentése: „valamely testület legidősebb (rangidős) tagja”. Életem során sok doyennel akadt dolgom. Általában főnökök voltak, s csakugyan nálam idősebbek.
Az első meglepetés akkor ért, amikor a jezsuitákkal több napos buszkiránduláson vettünk részt, és a házfőnököt kellett születésnapján felköszönteni. Abban maradtunk, hogy aki köztünk a legidősebb, az köszöntse fel. A javaslatot bízvást megszavaztam magam is. Csakhogy a többiek kezdtek rám mutogatni.
Mi az, hogy én???
Én nem szoktam legidősebb túrázó lenni, és egyáltalán nem szoktam legidősebb –  rangidős – lenni. Ám a társaságon végignézve be kellett látnom, hogy ebben a társaságban csakugyan én vagyok a legöregebb.
Minden közösségben van valaki, aki a többieknél korosabb.
A mi egyházi közösségünkben is. Közösségünkbe, templomba mi vittük, mert koránál fogva másképp nem tudott volna eljutni ezekre a helyekre, no meg nekünk nagyjából útba is esett a háza, ráadásul autóval közlekedvén adódott a lehetőség.
Közösségünk doyenje, K. kilencvenen felül volt.
Öt éve még kerékpárján közlekedett, s kerekezés közben kedvenc melódiáit fütyülte.
Aztán már csak akkor jött, ha hozták, ha hoztuk.
Évekkel ezelőtt emlegette, hogy nem éri meg a tavaszt. Megérte. A következő tavaszokat is, szépen sorban. Mondtam is, hogy K. panaszai ellenére is túlél engem.
Nem élt túl.
Jött a hír, hogy éjjel elesett, csonttörést szenvedett, kórházba került, ahol azonnal megműtötték, de megállt a szíve.
K. jelenség volt. Elméje mindvégig ép maradt.
Böngészte a rádióadók műsorkínálatát. Ki nem hagyta volna az értékes műsorok meghallgatását. Többé nem mondja, amikor kiszáll az autóból: Köszönöm nektek!
Isten nyugosztalja őt mindörökké!