Mickey webnaplója

Kedves ismerőseim csaknem naponta invitálnak kiállítás-megnyitóra, előadásra, lelkigyakorlatra stb. Ma egy még érdekesebb meghívást kaptam. Kerékpártúrára hívnak Veszprémbe – boldoggá avatásra.  
A drótszamáron való lovaglás gyerekkoromtól kezdve csakugyan hozzátartozott mindennapjaimhoz. Mikor első bringámat megkaptam, „alig értem fel a vázat”. (Váz alatt is bicikliztünk még ifjabb koromban, amikor még túl nagynak bizonyult a felnőtt férfiváz.)
Amikor belenőttem a 28 collos cangába, elmentünk fiúk hárman Baracskára, oda-vissza.
Egy újabb alkalommal ugyanebben az összetételben Velencefürdőre oda-vissza. Jószerével lámpa nélkül érkeztünk este 10-re haza. Életveszélyes vállalkozásnak tűnik visszagondolva).
A még nagyobb megmérettetés idején 19 éves lehettem. Egy sebességet tudó, 20 kilós orosz kerékpárral a Balatont vettem célba. Keserves volt feltekerni a 70-es úton Kamaraerdőnél, és még tovább. Velencén tettem le először lábamat a pedálról. A tejivóban magamba szedtem félliter kakaót, s a nyári melegben ezzel az üzemanyaggal érkeztem le B.szabadi-Sóstóra, ahol a délután folyamán még egy kicsit bringáztunk E. barátommal.
Már fiatal felnőttként adódott, hogy Paksra költözött testvérünket látogattuk meg a Duna-mentén lekerekezve, talán háromszor is egymást követő nyarakon.
Nagy élmény volt megmártózni menet közben a Dunában. Lenyelni egy fagyit, más alkalommal „vöröshagymás zsírosdeszkát” (a zsíroskenyeret hívtuk annak), egy sört.
Mind szép élmény volt, és mind ködbe vész lassanként.
A Balatontól kilométerre eső strandokat egy-két éve még felkerestem nyeregbe pattanva (felkászálódva), de azóta semmi közelebbi ismerkedésem nem esett a bicikllikkel.
Ha ma kellene tekernem, talán a házunktól a Duna-partig sikerülne eljutnom.
Már nincs is cangánk a garázsban.
Ezeket figyelembe véve alig hiszem, hogy sikerülne akár három nap alatt is Veszprémbe kerekeznem.
Nincs mit szégyenkeznem, elvégre is a 79. évemet taposom (két pedál helyett egyelőre hármat is – az autónkban).

Olvasom a Parlando idei 2. számát. Igazából csak belelapozhatok, hiszen annyi nyitási lehetőséget tartalmaz, hogy több kötetnyit olvashatnék, ha minden sorát meg akarnám ismerni. A mellékelt kinyitható hanganyagokról nem is beszélve. Még mindig számos ismerős névvel találkozom. Tardy Laciéval, (a Mátyás-templom emeritus karnagya), de Sáry Lászlóéval (85) is, aki misét írt Laci felkérésére a kórusnak.
A sok név közül most kiemelem Juhász Elődét, akinek két éve Gyémánt találkozások címen kötete jelent meg, számos kiváló zenésszel készült interjúját tartalmazva. A kötetből megint csak egy ismerősen hangzó név bukkan elő: Keith Jarretté.
Az amerikai jazz-zongorista anyai ágon magyar és cigány nagyszülőkkel rendelkezik. 1945. május 8-án született. A dátum ismerősen cseng családunkban is.
Jarrett elsősorban jazz-pianista, de neves klasszikus előadóművész is. Régi ismerősünk. Egyszer azt mondta, a jó szerepléshez három dologra van szüksége a pianistának: jó akusztikájú teremre, jó minőségű zongorára és lelkes közönségre. Híres, improvizált Kölni koncertjét annyiszor hallgattuk meg hanyatt fekve jó 100 km biciklizés után, ahányszor lekerekeztünk Bp-ről Paksra (ahol ez a zene andalított, hogy azután a halászléevésnek adjuk át magunkat).
Keith Jarrett bp.-i hangversenye* előtt interjút adott Juhász Elődnek. Ebből idézek.
Bartók Gyermekeknek… ez a zene sokkal nehezebb, mint amilyennek először feltűnik, … egyáltalán nem könnyű megszólaltatni…
Volt egy tanárom, 7-8 éves koromban. Akkoriban hegedülni és zongorázni tanultam. Ez a tanárom szigorú német ember volt. Sosem mosolygott… nagyon utáltam, sőt, féltem tőle… Jó tanár volt.
Van ilyen.
Az improvizálásról érdekes véleménye van. „Szerintem az improvizálás törlési folyamat. Bizonyos értelemben a komponálás ellentéte. Az impró során az ember voltaképpen nem is tudja, hogy mi fog történni.” Hasonlóról számolnak be egyes festők. Elindulnak néhány vonallal, de hogy mivé akar fejlődni, kezdetben nem látszik.
Írók mesélik, hogy az általuk álmodott szerkezetű történet írás közben változik. A könyv szereplői önállósítják magukat és más fordulatok követik egymást, mint azt a szerző megálmodta.
Én se gondoltam volna ma, hogy posztom a Parlandóról fog szólni.
 *Mint megjegyeztem, a Parlando sok zenére utal, amelyet egy ráklikkeléssel meg lehet hallgatni. Ilyen a K. Jarrett-cikkben is található. Mozartot játszik zenekari kísérettel ő maga, egy másik felvételen pedig a szintén híres jazz-pianista, Chick Korea.

Dr Koch Sándor magyar virológus örömmel merült el a vírusok tanulmányozásába. Úgy vélekedett, hogy a vírusok a maguk módján csaknem tökéletesek. Csak az a baj velük, hogy egytől-egyig károsak az egészségre.
Ilyen a Covid is, amellyel kétségtelenül kísérleteztek a világ számos laboratóriumában. Egyfajta vegyi fegyver, amely föld népességét képes megtizedelni. Jó öt éve aztán sikerült is a szellemet kiengedni a palackból. Ne keressük most, hogy véletlen baleset volt-e, vagy gonosz cselekedet. Egyszer majd, mint minden, ez is kiderül. Ugye B.G?
Hát egyszer csak berobbant. Vele együtt a terminus technicus is – pandémia. Elég gyorsan lebénította az emberek egymás közötti közlekedését. Pl. maszkban járt-kelt mindenki, pl. tévén néztük Böjte Csaba miséjét. Elhozattuk a bolti termékeket anélkül, hogy odamentünk volna érte. Elterjedt a home office. A távmunka.
Megszűnt a rokonlátogatás.
Mérhetetlenül sok halálos áldozatot szedett ez az átkozott kórság. Aztán lett vakcina. Hatalmas költségekbe verte magát minden állam.
Magam többször elkaptam a fertőzést. Szerencsére nem fektetett soha kétvállra, de meggyötört.
A jelen?
Továbbra is fenyeget a fertőző kór, ott leselkedik, ahol sok embere él szoros kapcsolatban egymással, ott lappang a szennyvízben, hol emelkedik benne a fertőzöttség foka, hol alábbhagy.  Úgy van jelen, mint a szigorú tanár kalapja a fogason. Nincs itt, de bármikor megjelenhet. Magyarul, a tőle való félelmet generálja. Cui prodest? – kérdezhetném, de nincs kitől.
A covid után pedig fennmaradtak azok a fenntartások, amelyek a járvány tobzódása idején elszaporodtak.
Pl. misén sokszor látok még most is maszkot viselő embert, kézfertőtlenítőt használót, elmaradt a szertartás során kézfogás, a hívek a tenyerüket tartják a papnak áldozáskor. Biztos, hogy a kézmosás gyakorisága megváltozott. Aki hazatér, kezet mos, az is, aki korábban nem tette.
Állandósult a távmunka, alighanem visszaesett a rokoni találkozások száma. Elszoktunk egymástól?
Nincs nagyobb járványveszély, de agyunk sarkába fészkelte magát a gondolat, visszajöhet bármikor, és ha nem covid, akkor más, ha lehet, még halálosabb. Avagy bezárták volna a vegyi fegyvereken dolgozó laboratóriumokat?
Nincs most új covid-törzs. Van száj- és körömfájás. Olykor madárinfluenza, olykor embert támadó influenza.
Summa summárum az orvosok küzdenek a beteg gyógyulásáért az értelmiség egy része meg meg azon mesterkedik, hogy hogyan lehet sunyi módon tömegével megbetegíteni az embereket.
Az embernek a bolond vicc jut eszébe. A temetőn áthaladó púpost kérdi a szellem: - Miért vagy te púpos? Meggyógyítlak. És lőn.
Az egészséges ember is áthalad a temetőn. Találkozik a szellemmel, az megállítja: - Ember. Nincs púpod?
- Nincs – válaszolja amaz.
- Nesze! – és hátba vágja - Most már van. – És kajánul röhög a pórul járton.
Nem kellene, hogy így legyen.
PS. Az internet úgy tudja, hogy létezik posztkovid-szindróma. Az általa okozott problémák, akár hosszabb távon is: láz, nehézlégzés, mellkasi fájdalom, köhögés, gyakori szapora vagy szabálytalan szívverés; visszatérő mozgásszervi fájdalmak; megváltozott szaglás és/vagy ízérzés; szaglás és/vagy ízérzés tartós hiánya; elhúzódó hasmenés, hasi fájdalom, étvágytalanság; fejfájás, szédülés, zsibbadásérzés, alvászavar, lelassult gondolkodás, memóriazavar, (agyköd); fáradékonyság; fülcsengés, szorongás, félelem az újabb megbetegedéstől, pánikrohamok; motiváció és/vagy örömérzés hiánya; depresszió; rémálmok; ingerlékenység.
A fentiek hitelességét nem tudom igazolni.
Mindenesetre ha meglátok egy sars-vírust, átmegyek az utca túlsó oldalára – írtam januárban.

Tegnap reggel egy betű nem stimmelt a Szózat játékban. Így megszakadt az eredményes megoldások 185 nap óta tartó sora. Nem DOHOG, hanem DOBOG lett volna a helyes válasz. Ma viszont a Szó reggeltbe beírtam. LAKÁS, a K stimmelt, bár nem a helyén állt.  Beírtam KIHOZ … és még jó, hogy ültem: ez a megfejtés.  Ilyen is van.
***
Rászántam magam, hogy injektáljam magamba a fogyást segítő étvágytalanítót. Két hónapig tartott a beszoktatás. Tegnap jelentkeztem a patikában az újabb adagért.
Nincs.
Hiánycikk.
Lehet, hogy nem fogyok le, de reményem szerint elhagy a keserű szájíz, el a hányinger, el a hascsikarás, el a szorulás.
És az is valami.
***
7.7 erősségű földrengés volt tegnap Mianmarban. Milyen már kérdezhetném, de nem sok kedvem van a viccelődéshez. ? – Minden áldozatáért imádkozott a pápa.  Nyugodjanak békében.
Tudomásul kell vennünk, hogy a Föld nevű alakulat kérge, amelyen élünk, vékony, mint a tojáshéj, és bármikor bárhol megrepedhet, legfeljebb ennek a valószínűsége eltérő.
***
Van nálunk egy kövér fekvőrendőr a szomszéd utcában. Felénk eső lehajtója mélyebben van, mint kellene. Az ember haja szála égnek áll vezetés közben, mert nem egy ízben előfordult már, hogy autó alatt beszakadt egy úttest. A Dunához közeli utcában földalatti vízfolyások előfordulhatnak. Egyszer még lehet, hogy csakugyan beszakad a flaszter az inkriminált helyen.

Már nyílnak a sárgák, nyílnak a pirosok, nyílnak a lilák, nyílnak a fehérek, nyílnak a zöldek is, készülnek az ünnepre. Húsvétra, amely idén elég késői időpontra esik.
Nagy a természeti változás.
Lehet, hogy semmi új nincs ebben, de mégis van, hiszen egy hosszas várakozás beteljesülése valósul meg ilyenkor. Nagyon természetes aktus ez, mégis megunhatatlan, mégis nagy fellélegzéssel járó, mégis megrázza magát a növény, az állat és az ember. Nekilát a külső és belső takarításnak, hogy jó közérzettel várja az ünnep eljöttét.
Ha késve is, de itt a tavasz.
Ha nem kértük is, eljött az óraátállítás ideje.   
Hamarabb kelünk, hogy későbbi időpontban jöjjön el az esti szürkület.
Hiába minden ellenkezés: Nem áll át biológiai óránk csak idő elteltével!  
Hiába Besenyő Pista bácsi felhorkanása: Minek átállítani az órát, eddig nem volt jó helyen?
Hiába röhögnek ki az indiánok gondolván: „A fehér ember azt hiszi, hogy hosszabb lesz a takarója attól, hogy eminnen levág egy darabot és a túlsó végére varrja.”     
Azt fogjuk mondani este hét órakor, hogy már nyolc óra van.
Na és?
***
Találtam az élet nagy kérdéseiből egy adagot:
- Hogyan kell a nullát írni római számmal?
- Miért kell leszögezni a koporsót?
- Ha az úszás használ az alaknak, akkor mi a helyzet a bálnákkal?
- Ha a feketedobozok törhetetlenek, miért nem olyan anyagból csinálják a repülőgépet?
- Miért húznak a kamikáze-pilóták bukósisakot a fejükre?
- Miért nyomjuk erősebben a távirányító gombját, amikor az elemek kifogyóban vannak?
- Ha fürdés után tiszták vagyunk, miért kell kimosni a törölközőket?
- Ha minden pasi egyforma, akkor a nők miért válogatnak annyit?
Nem muszáj a kérdésekre válaszolni!

Közelít a tavasz. Mutatják a virágzó fák, a rügyező növények, és a napsütés.
Egyelőre ugyan hűvös a levegő, és erős a sugárzás. Napnak fordított oldalam forró, tarkóm meg hideg. Úgy érzem magamat, mint a tábortűz mellett hajdan. Elöl megsültem, hátul meg hűltem.
***
Saját blogomban igen gyors és könnyű a keresgélés.  A keresett témát idéző szót beírva a keresőbe, pillanatok alatt kidobja azokat a posztokat, amelyekben a szó előfordul. Mivel a posztok száma lassan a tízezerhez közelít, elég gazdag kigyűjtés az eredménye. Sokszor alig győzöm olvasni.
Ha lemenőim úgy döntenek, hogy elmentik a blogot, sok-sok, saját életüket is érintő információval találkozhatnak. Olyan ez, mint a készült fotók tízezrei között való tallózás, csak annyival könnyebb, hogy a szavak szelektálják a témákat, a fotók meg évenként ömlesztve szerepelnek a virtuális albumokban.
Mindenesetre nekem sok kellemes percet szerzett megannyi – immár rég elfelejtett – történés felidézése.
Vénkoromra kapom az elismeréseket. Azt hiszem, nem tettem semmi különösebbet, mint bárki más az adott körülmények között. Mégis jól esik, szó se róla. Hizlalják a májamat.
Van, aki arra agitál, hogy adjam ki írásaim egyfajta válogatását.
Az a baj ezzel, hogy írni szeretek, szerkeszteni nem, ráadásul ma az a divat, hogy az írók finanszírozzák kötetük kiadását, amihez nekem semmi kedvem nincs. Ha egy kiadónak nem éri meg egy mű kiadása, akkor ne adja ki.
Úgy vagyok vele, mint az a vásárló, aki nem hagyta, hogy az általa önkiszolgáló pénztárban elvégzett tevékenységét a biztonsági őr kontrollálja.
Még mit nem! – vágta a szemébe mérgesen –, a munkájukat velem végeztetik el, utána meg szemtelenkednek!  
Volt valami igaza, és nekem is van.
***
Mai hír. Dánia azt tervezi, hogy a jövő évtől kezdve a nőket is besorozzák katonának.
A régi bakanóta cseng a fülemben. Egyik strumflija szerint
De szeretnék, de szeretnék a császárral beszélni,
De még jobban, de még jobban a szobájába bemenni.
Megmondanám a császárnak magának,
Lányokat is, lányokat is sorozzon be bakának.
Nem kellene harcba küldeni őket (a nőket).

Találtam a könyvmegállóban egy szép küllemű könyvet egy jó nevű írótól.
Thornton Wilder egyik kisregényére bukkantam rá: Az androsi lány címűre. Elkezdtem olvasni. Próbáltam összpontosítani, hogy hol és mely időben történik a sztori. Kik a hasonló nevű szereplők, mi közük van egymáshoz, miféle nézeteik vannak, hogy indul a mese szála, létezők vagy mitológiai alakok-e?
Meglehet, hogy túl fáradt vagyok,
meglehet, hogy túlságosan elvont,
meglehet, hogy elszoktam a szellemi erőfeszítésektől,
meglehet, hogy a Benedek Marcell fordítása nekem már avítt.
Nem tudom.
Figyelmem egyre elkalandozott, az olvasottak egyszerűen nem kötöttek le.
Kevés ilyen könyv van.  
Emlékeim szerint sok szószátyár könyvet végigolvastam azzal áltatva magamat, hogy majd csak rábukkanok rejtett értékeire.
De nem.
Ilyen volt Thomas Mann, József és testvérei c. hatalmas munkája, VD mindennapos olvasmánya. Különféle időszakokban négyszer fogtam elolvasásához, és nem ment. Kifordult a kezemből a terjengős könyv. Akaratom ellenére ott kellett hagynom. Nem nekem szólt, nem szólított meg.
A könyv is oké, én is oké vagyok, de egymásnak nem vagyunk okék.
A modern zenék elég jelentős részéhez ugyanez a viszonyom.
Mondják, hogy kitűnő muzsika. Meglehet, de nem nekem, vagy nekem, de nem most.
Höhö… De gustibus non est disputandum – mondja a latin bölcsesség. Az ízlésről nem kell vitatkozni.
Azt szokták mondani, kinek a pap, kinek a papné.
Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. (Lenin)
Ami nem megy, azt kell erőltetni, mert ami megy, minek azt erőltetni (mondhatta volna Sztálin).
Ízlések és pofonok különbözők.
Az embernek az ízlése nem befejezett valami.
Kodály szerint egész életünkben csiszolásán kell dolgoznunk.
Nem is folytatom.

  

Mikulás.
Mikulás járja az utcákat.
A 3,5 éves unokánk megjegyzi:
„Nagyon kedves. Nem is harap.”
***
Unokánk apját invitálja focizni: „Apa, gyere, verekedjünk a labdáért.”
***
Történt pedig, hogy nagyszombaton lefotóztam az ünnepi vacsoránk képét, és elküldtem a családoknak. A képen primőrökben, tojásokban és sonkában gazdag tál látható.  A gyerekek kommentárja visszajött.
Az idősebb megjegyezte apjának: „Fú, ezt kérem. Vegyed ki a képből.”
Erre a kicsi: „De az már meg van zabálva!”
***
Tegnap történt, hogy ötéves fiúunokánk megjelent az ajtónkban, és a kezében szorongatott egy papírcsíkot, amelyből csillagocskák voltak kiszaggatva. Mint mondta, az óvodában csinálta nagypapának, és hogy ez egy valóságos könyvjelző. Olyan csillogó szemmel adta át, amilyennel nem szokták sem a prima primissimát, sem a Nobel-díjat átadni. Ettől aztán nagyobb is az értéke, mint amazoknak. Örültem figyelmességének, mint Micimackó csacsija, a Füles a léggömbnek és a praktikus csupornak. Mire a fiú kibújt télikabátjából és levette sapkáját, már bele is raktam az általam olvasott vaskos kötet megfelelő helyére. Mutatom neki funkció közben. Mire ő anyjához:
 – „Nézd, anya, a nagypapa máris használja a könyvjelzőt. Belerakta a könyvébe, hogy tudja, hol tart az olvasásban.”
Húga közben megsértődött. Bebújt a nagy asztal alá. Ki se látszott az abrosz alól, s nem is akart előjönni. Leültem elé a padra, s bekopogtam: Tessék, kérem megmondani, ez itt véletlenül nem a Micimackó kuckója?” Ő boldogan kiszólt: -„De az.”
A meseszituáció kizökkentette gyászos hangulatából. Feledtette vele minden bánatát.
***
Egyik reggel az ebédlőben várja reggelijét D., miközben bátyja cukkolja a hátsó szobából.
- Hé, ne szívasd az öcsédet! – hallom a figyelmeztetést.
Én a kisebbhez fordulok:
– Hát te is szívasd vissza a bátyust!
– Nem szívatom – mondja ő ábrándos tekintettel.
– És miért nem szívatod? – faggatom tovább.
– Mert szeretem őt – hangzik határozott válasza.
Azt hiszem, mára elég is szellemi muníciónak a négy és fél éves fiú őszinte válasza.
***
Á. az óvodából hozza a szövegeket. Anyját kérdezi: „Tudsz mondani olyan állatot, amelyik a föld alatt él?”
„Igen, ilyen a vakond.” Á. továbbkérdez: „Nos, tudsz-e másikat is mondani?” 
- Igen. Pl. az ürge.” Mire Á. jóságosan: „Bizony, az ürge… - majd hozzáteszi - Te milyen okos vagy!!!”

Nem igazán közzétendő témám a mai, mégis ezzel foglalkozom.
A vécédeszke az egyfajta túlzó ulti-bemondás, mint pl. a fedáksári. De most nem eme elvont értelméről beszélek, hanem a legközönségesebb valóságáról.
Életem során elég sok fajtájával hozott össze a sorsom.
A gyerekkorom deszkája valójában deszka volt, fadeszka. Meglazulása után a csapolásánál becsípődhetett az ember bőre.
A fadeszkák kimentek a divatból, miként
a vállfák (műanyagból készülnek),
a vasúti talpfák (vasbetonból készülnek) és
a szemüvegek is (műanyagból készülnek).
Nevük azonban megmaradt.
A vécédeszkáé is mindazok ellenére, hogy leginkább ez is műanyagportéka.
Hiánya elég szörnyű.
Az embernek eszébe jutnak a tábori szerkezetek, amelyek adott esetben egy-egy vékonyabb fatörzs és kész. Vagy semmi – pl. az általam egykor látogatott kaszárnya „hathengeres”-e (hat wc. egymás mellett).
A vécédeszka hajlamos önmaga feladására, mert vagy a zsanérja törik el, vagy megállíthatatlanul csúszkálni kezd a csészén, esetleg megreped. (A kórházé kifogástalan volt, csak éppen nem arra a csészére szabták. Valahogy a komfortérzékünket napi gyakorisággal irritálta ez a téraránytalanság).   
Végül is miért kerítek ekkora feneket a dolognak?
Mert már annyi ócska deszkát cseréltem ki életemben, hogy megfogadtam: ez volt az utolsó.
Mert ma megadta magát az „utolsó” deszka.
Mert nem is olyan magától értetődő jó minőségű és jó méretű deszkát beszerezni.
Mert előfordult már, hogy alkatrészhiányosan vett deszkánkat vissza kellett vinni a boltba.
Mert túl a hetvennyolcon ráfanyalodtam erre a munkára, korábbi fogadkozásaim ellenére.
Mert rühellem a szerelésüket. A mai munka tehát a legeslegutolsó.
Kellemesen csalódtam.
Megnéztem a szerelési rajzot és öt perc múlva a helyére került az új vécédeszka.
Igaz, hogy a korábbi csonkjától nem is volt könnyű megszabadulni, míg rá nem jöttem a nyitjára.

Komolyan veszem a Guinness 1999 tiltó rendelkezéseit, ezért tőlem sose tudjátok meg, hogy
milyen hosszúságú a leghosszabb haj,
hány kiló a legdagadtabb ember, és
milyen hosszú a leghosszabbra fújt szappanbuborék, no, meg hogy
hányas cipőt visel a legnagyobb lábon élő ember a világon.
Találjátok ki magatok, sőt fogadásokat is köthettek arra, hogy mekkora a legnagyobb izé, a legnagyobb füzé.
Titkokat mi is őriztünk gyerekkorunkban. Pl. kishúgom, A. azt találta mondani:
Hogy mit vett az anyu, nem mondom meg, csak azt, hogy MÉ betűvel kezdődik és ZÉ betűvel végződik.
Aki kitalálja, hogy mire gondolt, az ehet otthon egy kanállal belőle.
***
Újra olvasva a Csehov-novellákat, megakadt a szemem a következő mondaton: Tehetségtelen – gondolta magában. Nem az a fajta, aki meg tudna írni egy elbeszélést, hanem az, aki ír, és képtelen ezt eltitkolni. (Jonics)
Ma ezt úgy fogalmaznánk, hogy grafomán?
MI tagadás magam se titkolom el, amit írok.
Sőt. Emlékeim szerint még novellát se írtam.
Ámbár életemet évenként – igen.