Mickey webnaplója

Egész fiatalkoromat a baloldal árnyékában töltöttem klerikálisnak, idealistának bélyegezve a „csatlós nemzet”-en belül is másodrangú osztályidegenként. A gazdaság sose teljesített eleget, legalábbis a vezetés megfogalmazásában. Tényleg mindent kiszívtak az országból, s az államadósság az egekbe szökött. Ide mindig minden begyűrűzött, melynek egyetlen és automatikus következményeként a mi nadrágszíjunkat húzogatták feletteseink. De mondhatnám azt is, hogy foilyamatosan a zsebünkben kotorásztak. A propaganda visszatérő szlogenje máig fülembe cseng: Minden évben ezt ismételgették: „Elvtársak! Még három nehéz év van hátra.” Évtizedek múltak el, csak a mindenkori három nehéz év volt igaz. Most sem más a helyzet, csupán bővült az évek száma. Elvtársak, még négy nehéz év vár ránk! S miután maradt a bal, újabb négy nehéz év. Mert választások után azonnal lefékezték a vágtatás lendületét. A balfék behúzva. Ha lehet, Atyám, kérte Jézus, múljék el tőlem ez a kehely. Ha lehet, mi Atyánk...
1991-ben úgy adódott, hogy a Délvidékről igyekeztünk haza busszal.  Ahogy  átjöttünk – emlékezetem szerint – Újvidéken, egy kisfiú fapuskát fogott buszunkra, és játékosan egy sorozatot engedett belénk. Már akkor voltak kiégett épületek a településen. Vajon él-e még ez a gyerek?
A mai METRO harmadik lapján kb. ötéves  fiúcska tart a kezében  egy hatalmas gépfegyvert, mosolyogva, erőlködve.  Izrael  fennállásának ünnepén. Miután láttam én már karón varjút, őszintén és tiszta szívből sajnálom a kislegényt. Nem jó fegyverrel  játszani, noha elismerem: nagyon fiús dolog.
Sz. áll reggel a kapu előtt. Aki ismer engem, tudja, hogy testvérek között is vagyok vagy száz kiló. Sz. mintha tükörképem volna. Sz. is mázsányi súlyú, de nincs több 30 évesnél. Munkakerülő, szinte biztosan munkanélküli, nótórius kéregető. Ahogyan ott áll, eszembe jut. Lehetne fordítva is. Én volnék más rasszhoz tartozó, többszörösen hátrányos helyzetben lévő, akár hajléktalan munkanélküli is. Ő kint áll, és remél, én benn ülök és túl a második kávén, róla írok. Én reménykedem, hogy egykor majd jobban megy a sorsa, ő reménykedik, hogy legújabb meséjét sikerül eladnia. Ez pedig akkor teljesül, ha legalább 1000 forintot kap. Ha nem, akkor pechvogel, s másféle propagandára kell áttérnie. Kudarcként éli meg, ha nem hiszem el azt a valóságot, mely benne – fejezzük ki így – átalakul. Mindketten tudjuk, hogy mondandója köszönő viszonyban sincs a tényekkel, és mégis. Nekem – már-már betegesen – erről is a választási kampány jut eszembe; az a fajta cigánykodás, melynek akaratlanul is tanúja voltam (noha védekeztem ellene, mint korunk embere a savas eső ellen). Amelynek szintén semmi köze nem volt olykor a valósághoz, s mintha nem is akart volna köszönő viszonyban állni vele. Egyet akart: a voksomat. Ezért hajlandó lett volna megcsókolni a talpamat, vagy bombát robbantani a zsebemben. S mert egyiket szégyellte, a másikat nem merte, mindenféle hisztériákkal bombázta füleimet, szemeimet, ki akarta kezdeni gondolkodásomat. Ha üzenhetem a pártoknak,  ne tegyék. Tudom, kire akarok szavazni. Majd szólok, ha elbizonytalanodtam. OK?
Visszatérve Sz-re, alighanem az a baj vele, hogy nem arra akarja a társadalom használni, amire való. Sokuk szeret zenélni, de már nincs rá olyan kereslet, mint korábban. Nem könnyű megtalálni, hogy mit tegyen a tücsök, ha már nem muzsikálhat. Senki ne számítson rá, hogy derék hangyát nevelhet belőle. Ahogy a part széléről nézem őket, a jelenben gondolkoznak. Most mi jó nekem? Hogy mit hoz a holnap, kit érdekel? Nincs tervezés, nincs előrelátás. Ezt akár az esztétika alapjának is tekinthetem. Csak itt – most. És kész. Mi fehér emberek azt gondoljuk, hogy ezt csak Isten teheti meg örök jelenében. Az ember tökéletlen volta miatt sokszor csalódik, ha nem számol a jövő felől érkező kihívásokkal, valószínű eseményekkel. Nem könnyű eldönteni, vajon kinek van igaza?