Lázár Ervin könyvébe tettem néhány apróra tépett papírt, hogy el ne felejtsek megemlékezni róluk. A vastag, keménykötésű kötet immár bevonult a memoárirodalomba. Sose lenne ott, ha nem hitelesítenék megírt könyvei ezeket az alkalmi mondandókat. Így viszont bepillantást engednek egy köztünk élt író műhelytitkaiba. Az övé nagyon egyéni. Olykor félszavakat vet papírra, olykor pedig készre írt történeteket olvashatunk. Aztán vannak csakugyan naplószerűségek. A kései feljegyzések egyre nagyobb számban szólnak arról, hogy kedvét és ihletét vesztette, hogy nincs értelme leírni a vele megtörtént eseményeket, mert teljesen súlynélküliek. Aztán mégis beveri a gépbe, s utólag megjegyzi: Én megmondtam, hogy nem éri meg leírni. Olykor csakugyan, máskor meg ellenkezőleg. Nos, ígértem, néhány megjelölt részletet. Az egyik figyelemre méltó dolog, hogy megpróbál néhány általuk ismert eszközt lerajzolni, és mellette szövegben elmagyarázza, hogy mi micsoda, mire használták. Nem tudtam, hogy a melence rövid vájt fateknő, tehát amolyan fa-lavor-féle. A gyalogszéket és a fejőszéket helyesen rajzolja, a fűrészbakot nem. Két X-láb közé egy vízszintes összekötőfát rajzol. Az első fűrészelendő fa súlya alatt összerogyna ez a bak. Voltak annak vízszintes merevítői is, hogy stabil maradjon. Aztán lerajzol egy vasszerszámot, amelyet mi parázsfogónak tituláltunk. Ő, talán alakja miatt nevezi parázscsipesznek, parázscsípőnek.
Nem jelöltem meg, de fontos mondandójaképpen ült el bennem, amikor ilyesvalahogy fogalmaz értesülve egy ismert sportvezető besúgóvá tételéről: Nem voltam besúgó, ez életem nagy szerencséje. Sokak azokká lettek, de ki a megmondhatója, miért. Hányakat fenyegettek meg családjuk, feleségük, gyermekeik kiirtásával, vagy zsaroltak meg máshogyan. Akit csak akartak. Ezek az emberek sokat szenvedtek igaztalanul.
Én is így látom. A pribékeiket ítélem el 99%-ban, és csak 1%-ban őket, magukat. Az egyik Szörényi-szám már az átkosban megénekelte: /Ha te járnál ott, ahol én jártam / Ha te látnád azt, amit én láttam / Ha te állnál ott, ahol én álltam / Nem lennél már ártatlan./
Ezt én is így gondolom. Sokan, nagyon sokan jártak, láttak, álltak, voltak rossz helyen.
Érdekes módon ez ma is kiterjedten folytatódik. A mások megnyomorítása. Elég csak arra gondolni, hogy a pénzvilág hatalmasságai úgy gondolják és ráutaló magatartásukkal azt élik meg, hogy a jog felett állnak. Amolyan botcsinálta istenek. És ha ez nem volna világos és érthető, leírom hétköznapi megfogalmazását. A rendszerváltás idején olvastam az EMKE-aluljáróban ezt a graffityt: „Megveszlek kilóra.” Nagyon zavart ez az arrogancia, ez a nyílt támadás az emberi méltóság ellen. Sajnos a gazemberség még aljasabb ennél is. Mert nemcsak megveszlek, hanem elrabollak, megcsonkítalak, lehetetlenné teszlek mindenki előtt, kirabollak, földönfutóvá teszlek, kiforgatlak a lakásodból, a házadból, ellehetetlenítelek, elszívom előled a levegőt is, felrúglak, ha éppen olyanom van stb, stb. Hol élünk? O tempora, o mores! Persze, látom ezeket, de azt is tudom, nem övéké az utolsó szó. Ezért aztán nem rendítenek meg alapjában véve.
És most vissza LE-hez egy gondolat erejéig.
Egyszer eljön az írók életében, hogy az általuk írt szövegek utolsó bekezdéséhez érnek. Nála ilyenek vannak abban írva: „Ma mondja meg az orvos, mikor kell befeküdnöm a kórházba, könnyen lehet, hogy a jövő héten már meg is műtenek. ... Elolvastam M. interjúkönyvét. Pongyola, és meglehetősen zagyva. Talán így nem kellene. Ha ugyan érdemes már ilyennel foglalkozni.
Mikor látsz újra, Kisszékely?”
L .E. requiescat in pace. Most immár éteri módon látja Kisszékelyt, s fordítva tán nem igaz.
Legelgondolkoztatóbb mondata: „Ha ugyan érdemes már ilyennel foglalkozni.”
Bár azzal foglalkoznék magam is, amivel még érdemes foglalkozni. Nem is olyan egyszerű ezt kitalálni.
Utolsó kommentek