Mickey webnaplója

Örülök, ha kedves fiatalok érkeznek. Kicsit hozzájuk fiatalodom magam is, különösen akkor, ha pici gyerekekkel érkeznek. Ma pl. meglátogatott bennünket mamájával a 4 hónapos fiúcska, S. és a hároméves nővérkéje Zsuzsi. Mivel a fiatalasszonyokra maradtak az apróságok, én Zsuzsival foglalkoztam, részint hogy a barátnők beszélgethessenek, részben, mert szeretem a kisgyerekeket. Egyre nézegette a hintahorgokra akasztott kosarat, melyben Levente pihengetett megérkezésükig. Akkor kivettem Leventét, hogy megmutatkozzék teljes mivoltában.  Zsuzsi egyre nézegette a majdnem hintát. Azt megértette, hogy ő ebbe nem tud már belepréselődni. Elterelő hadműveletként bekapcsoltam a PC-t. 
Először a Micimackót mutattam meg neki internetről. No, itt azután egyre-másra tolakodnak elő a legkülönfélébb rajzfilmek. Szinte mindegyiket ismerte. Legjobban a Thomas, a gőzmozdony ragadta meg figyelmét. Míg ő bőrszékemben üldögélve a filmet nézte, leugrottam a pincébe a hintáért. Sikerült megtalálnom. Hamar átcseréltem a kosarat hintára.  No, ettől aztán felragyogott a szeme.
– Beleülhetek?
– Azért hoztam.
Beleraktam, hintáztattam. Ettől kezdve Zsuzsi otthon érezte magát nálunk. Ahogy a szemközti falon kirakott családi fotókat nézegeti, megakad Zsuzsa és Tamás esküvői képén. Kérdezi: – A képen Mária van (mármint Szűz Mária)? – Nem, mondom neki –, a lányunk, Zsuzsa szép fehér ruhában.
Azért még egyszer rákérdez: – Nem Mária az ott a képen? Nem – mondom határozottan. – A lányok, amikor házasságot kötnek, szép fehér ruhába öltöznek. Nézd meg a többit is! Minden lányon fehér ruha van.
Belenyugszik.
Nekem az jut eszembe, hogy ezt a hintát Estelle használta a nyáron boldogan, és felujjongott, ha sikerült a falat megérintenie lábával. Ismétlődik a jelenet. Mondom Zsuzsinak: Azon a képen Estelle unoka van, aki hintázott már korábban ezen a hintán.
– És most nem akarja elvenni?
– Nem – nyugtatom meg. – Nagyon messze lakik innen, különben is iskolában van ilyenkor.
Ettől megnyugszik.
Gyorsan lefotózom. Mutatom neki a kamerában a képet. – Na, ki van itt?
– A Zsuzsika.
– Ó, hát akkor te nem is Zsuzsi vagy, hanem Zsuzsika.
Közben-közben mesél, és ha mindent le akarnék írni, amit kérdez és kijelent, szétfeszítené a posztműfaj határait. Csak egyet emelek ki a kis hároméves mondókájából:  – Ezt a szivecskés ruhát én választottam.  
Kiveszem őt a hintából.
Megkérdezi: – Vannak itt játékok?
– Hát nem túl sok, de azért vannak.
A kedvéért leveszem az éneklő-táncoló hóembert, aki integet a kalapjával, és ügyesen forgatja a balkezét, benne egy csengettyűvel.
Ismétlődik a jelenet. Ahogyan Estelle annak idején újra és újra elindította a táncoló alakot, most Zsuzsi – akarom mondani – Zsuzsika ugyanezt teszi.
A mulatság véget ér. Menni kell. A vendégek hamar felöltözködnek, búcsúznak. Zsuzsika még utánam szól: – Gyere velünk!
Nem tehetem… De azért jól esik a bizalomnak ekkora foka a néhány órás ismeretség után.