Ismerősöm és barátom meséli, hogy műtétje óta szédüléssel reagál a földrengésekre. Ma is erősen szédült. Mondom neki, amennyire tudom, most Kanadát érte egy súlyos földrengés, mely folyók áradását is hozta magával. Hát akkor erről van szó, mondja, ha Magyarországon 1,5-ös földrengés van, megérzem, jóllehet a csillárok se lengenek ki tőle, senki nem veszi észre legfeljebb a szeizmológusok árkusairól olvasható le a rengés ténye. Kérdezem tőle: Előre érzed a rengést, vagy csak a történés pillanatától fogva? Mire ő: csak a megvalósulással egy időben. Kár, mondom én, nagy kár, mert figyelmeztethetnéd a világot, hogy most valahol készülődik a morajlás, a föld mozgása. 
Igen különös ez a képesség, nem is mondanám fogyatékosságnak, inkább szuperérzékenységnek, ami megviseli azt, aki rendelkezik vele.
Sokkal többen vagyunk frontérzékenyek. Nem mondom, hogy megszédültem ma, de már tegnap óta rángat a meleg, utóbb a hidegfront betörés. Nem igazán alszom ilyenkor, inkább csak szunyókálok, a meleg fronttól szédelgek, a hidegfrontot előre jelzi fülem megerősödött zúgása, s nyilván vérnyomás emelkedés is.
Szívesen mondanám, hogy minden front „monnyon le” (a fiataloknak: a citátum Torgyán Józseftől származik, akit érdekelnek a részletek, azokat a Google-hoz utalom.), de mindhiába.
Mi mondunk le előbb-utóbb az ide-oda való rángatástól.