Mickey webnaplója

Csoda gondolná, hogy fontos lehet egy babakocsi. Nekünk sose volt. Egyikünknek se. Nem is tudom, hogyan közlekedtek velünk aprókorunkban.  Nem tudom, de sejtem. Anyánk karjába kapta azt, akit baleset ért és el kellett sietni vele az orvoshoz. Ezt váltotta fel a tyotogós korszak, amikor szüleink eldönthették, hogy karjukban cipelnek vagy kivárják, amíg csigatempóban A-ból B-be jutunk. Biciklizni lehetett volna velünk, mert megültük mi a vázat is, mint egykor a nők a lovat – oldalvást.
Az egész nem nagy ügy. Csakhogy a garázsban levő zsufi miatt kérésre visszavittem a kölcsönkért mélykocsit. Itt maradt ugyan egy ülős sportosabb darab, de aki még nem tud ülni, annak ebben a kocsiban sem lehetséges.
Gyanítom, Zsuzsáék azért hagyták otthon a maguk darabját, hogy elférjen a család az autójukban. Mindenesetre ma érzékelhető volt eme közlekedési eszköz hiánya. A család egy lépést se tudott sétálni együtt. Előbb Zsuzsa ballagott Blankával a Duna-partra, majd megérkezésük után Tomi focizott egyet Gostival a réten. Angélácska pedig egyik kézről a másikba közlekedett, hintának felakasztott kosárból a pokrócba, onnan kézbe elég gyorsan, majd eltűntek étkezni anyjával szimbiózisban, s a kör kezdődött elölről.
Ámbár, amilyen hűvöskés és esőre hajló az idő, sokat nem időztek volna az utcán együtt.
Mégis.
Valahogyan hiányzott a nap eseményeinek a palettájáról az a szín, hogy a család együtt sétál.
Kísérletezhettünk volna még azzal, hogy az autós kosárkát két oldalról elkapjuk, felkapjuk, és egymást váltva cipeljük a legkisebb uncsikát.  Ez miattam sem jöhetett számításba. Hetek óta ínhüvelygyulladásban van a jobb könyököm. Teniszkönyökkel pedig nem célszerű.
Még megjegyzem, hogy Blanka is keményen ellenállt a délutáni újabb sétának. Pedig megígértem neki, ha lemegy sétálni, kap kréker kekszet. De ha nem megy le, akkor is.
Utóbbit választotta.
(Ez volt a 2600. poszt)