Történt pedig, hogy egy alkalommal Széchenyi István mellé ült egy parvenü a belvárosi templomban. Az újgazdag leste a grófot, s próbált úgy viselkedni, amint tőle látja. Széchenyi észrevette. Rendes szokása szerint két forintot tett ki, hogy a perselybe dobja. A parvenü is kitett két forintot. Széchenyi kiegészítette 10 ft-ra, az újgazdag is. Mire a gróf megduplázta. Az újgazdag is hozzátett még egy tízest. Széchenyi újra megduplázta. Most már 40 ftnál tartott a kitett összeg mindkettejük előtt. Széchényi megtoldotta tízzel. Így 50 ft volt előtte. A parvenü is így tett. A perselyező először az újgazdag elé ért, aki előkelő mozdulattal rakta a perselybe az ötven forintot. Széchenyi egy mozdulattal visszavett 48 ft-ot, hiszen máskor is csak két forintot szokott adni.
Most is így tett.
***
A világ a fogyasztói szokásokat elvitte az abszurd irányába. Sokat illik adni, ilyen-olyan napokra, ilyen-olyan apropóból. Szinte mindig. Elég arra gondolni, hogy az óvodákban, iskolákban mennyire elterjedt a név- és születésnapok megünneplése. Egy 25 fős osztály egy évben így minimum 50-szer eszik tortát, vagy süteményt, esetleg a bérelt játszóházban tölti a délutánt. És ez még csak csepp a tengerben.
Egy polgárcsalád öreganyja nem így tett fiatalkorom idején. Számos unokája volt. Karácsony előtt felkereste az antikváriumot, és felvásárolt megfelelő számú ifjúsági témájú könyvet. Arra már nem emlékszem, hogy mindenki maga választhatott valamilyen szempont szerint, vagy kinek-kinek a kezébe nyomta azt a kötetet, amiről azt gondolta, hogy érdekelheti az illető gyermekcsét, noha már az ő idejében sem ez volt a jellemző szokás. Magam mégis neki adok igazat. A birtoklási ösztön, a birtoklási hajsza nem ismer határokat. A reklámok és a fogyasztói társadalom ráutaló magatartása egyként gerjesztőleg hat erre a folyamatra. A józan szeretetnek mégis megálljt kellene parancsolnia, hogy el ne harapózzon ez az anyagiak iránti kielégíthetetlen szomjúság. Semmi értelme nincs, s csak arra jó, hogy a szeméthegyek egyre magasabbra nőjenek – megállíthatatlanul.
Ellenzem.
És nem úgy, mint az egyszeri ember: Az egyre drágább ajándékokat megvenni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem.
***
Idős házaspár üldögél házuk verandáján. Megszólal az öregúr:
– Most előveszek egy nagy adag fagylaltot a hűtőből. Kérsz te is?
– Én csak egy kis adagot – válaszolja a felesége –, de önts rá csokoládészirupot! Nem akarod felírni? Tudod, milyen feledékeny vagy.
– Dehogyis! Észben tartom. Kis adag csokoládésziruppal.
– Igen, és dióreszelékkel. Nem felejted el?
– Persze hogy nem.
– És tegyél egy szem cseresznyét a tetejére! Biztos vagy benne, hogy nem felejted el?
– Dehogyis, Márta!
Az elkövetkező tíz percben kihallatszik a verandára, ahogy a férj ügyködik a konyhában. Végül megjelenik két tányér sonkás tojással.
– Ugye megmondtam, hogy írd fel! – sóhajt az asszony. – Hát nem elfelejtetted a pirítóst?
Utolsó kommentek