Mickey webnaplója

Annak idején, amikor Varsóban jártamban, megtekintettük a régi piacteret és környékét, amely ugye a világháború áldozata lett, s amelyet szorgos kezek eredeti szépségében újraépítettek. Azonkívül, hogy turistalátványosság, mindenki élteti a épületcsoport helyreállítását, mely kitűnő példa a lengyelek élniakarására, hazaszeretetére. Hasonló törekvésekkel találkozhatunk Németországban s ég számos helyen, s mindenütt pozitív megítélést kap a helyreállítási törekvés.
Aztán ha hazai vizekre evezünk, a Duna fölé magasodó Vár helyreállításának alternatív a megítélése. A kormány – saját magunk megbecsülése okán, és/vagy a külföldi példák hatására – a lehető leghűségesebb formában akarja a háborúban elpusztított épületeket visszaállítani.
No, ez már más megítélés alá esik, legalábbis az ellenzék részéről.
Mit magyarkodunk, az idő elfütyült a régi stílus fölött, nem érdemes forint milliárdokat erre a célra elherdálni.
Az Internacionálé szövege szirénhangját vélem kicsengeni az ellenkezésből: „A múltat végképp eltörölni, rabszolgahad indulj velünk…”
Csakhogy a nemzeti érzelműek inkább Petőfire hallgatnak: „Mit rákentek a századok, lemossuk a gyalázatot. A magyarok istenére esküszünk...”
Folytathatnám az Internacionálé szövegével, miszerint ez a harc lesz a végső.
Ám, gyanítom, hogy nem.
A kötélhúzás immár évszázad óta tart, s nem látszik a vége.
Ránk telepedett, mint a covid-19.
Egy biztos.
Valaha tudni lehetett egy-egy városképet megtekintvén, hogy a világnak melyik részén tartózkodunk. Ma a hatalmas nihilista üvegsíkok mögé rejtőzik az unalmas térképzés. Fogalmunk nem lehet arról, hogy Dél-Afrikában, avagy Angliában, esetleg a Távol-Keleten járunk.  
Kár. Varietas delectat.