Mickey webnaplója

Tőlünk hét megállónyit halad a HÉV, hogy elérkezzen jelenlegi végállomásához, a Batthyány térre. Nem volt ez mindig így. Korábban a Margit-hídtól indult Szentendrére. Mint említettem, egyszer talán kibővítik a vonalát Csepelre. Talán egészen Ráckevéig. És aztán? Akkor is véget fog érni, ha kissé hosszabb útvonalon jár is.
Így van ez az emberéletekkel is.
Van, aki meg se születik, van, akinek hamar véget ér földi vándorlása, legtöbben az átlagéletkort érik meg, s egyesek egyre nagyobb korokat céloznak meg. Ám akármekkora időt töltenek a földön, egyszer csak véget ér az életük. Nekem fontos az a kijelentés, amelyet Örsy Lászlótól hallottam. A százon felüli jezsuita azt fogalmazta meg, hogy mindössze néhány röpke pillanatnak tűntek az elmúlt évtizedei. Tak-tak-tak-tak-tak…
Ami még érdekes lehet témaválasztásomban (HÉV-megállók), az a már említett, kémiából ismert valami: a katalizátor. Egy megálló önmagában csak egy sor a menetrendben, egy adat, de a hozzá fűződő élmények gazdaggá teszik, kaleidoszkópos varázzsá. A grafomán ember számára olyanok ezek a kapaszkodók, mint focistáknak a labda. Ki akarna másfél órát, vagy annál is többet futkosni egy stadionban, ha nem kergethetné a labdát.
***
Nézem a nagy fehér liliomokat az ambó előtt. Kicsipkedve minden virágból a hat barna porzó. Helyükön meredeznek a puszta bibék. Az a szerencséjük, hogy nem barnák. Így maradhatnak. De vajon mekkora lehet a vágott virág bibéjének a szerencséje? Így is, úgy is lapátra kerül.
***
Reggel lefotóztam egy nagy darazsat. Ott kapaszkodott megdermedve a szúnyoghálón. Alig tudott mozogni. Kis idő múlva hűlt helyét találtam. A kelő nap felmelegítette. Igaz is, ma véget ér a kánikula. A hidegfront éjfél felé érkezik. Addig 34 fokos hőségnek örülhet, aki azt szereti.
***
Ma hosszú kihagyás után újra korrigálok egy kötetet. Mi lenne, ha visszafiatalodnék, legalább annyira, mint amikor napi rutinom volt a szöveggondozás, nyomdára való előkészítés.