Mickey webnaplója

A hatvanas évek elején, kb. 12 éves koromban történt, hogy szüleink az apró néppel leutaztak az alföld csücskére, Dombegyházra nagyapához, nagyanyához. Emlékeim szerint ketten őriztük a házat, G. meg én. Ő kettővel idősebb nálam.
A megállapodás szerint süthettünk magunknak palacsintát a gázrezsón. Kikevertük a masszát, és felváltva sütögettük. Mindjárt meg is tanultuk dobálni a palacsintákat. Élveztük, ahogy a levegőben megfordulnak és helyet foglalnak immár a sületlen oldalukkal lefelé.
Sütöttük és ettük.
Az elkészült palacsintákat elneveztük elefántfülnek. Részint, mert akkorák voltak, részint, mert olyan hajlékonyak voltak – sőt.
Te hány elefántfület ettél eddig? – kérdezgettük egymást. Gondolom, legalább hatot, nyolcat bekaptunk fejenként.  
Nem is volt rossz, hogy megtanultuk ezt az egyszerű munkát. Felnőttként volt okunk bőven gyakorolni a műveletet. Emlékeim szerint egy alkalommal (in illo tempore) a Baross utcai lakásunkban elég sok rokongyerek jelent meg egyszerre. Akkor nekiálltam a palacsintasütésnek. Hogy kielégítsem igényeiket három sütővel fogtam munkához. Legalább hatvan palacsintát készítettem. Alig győztem őket dobálni, megkenni töltelékkel és összehajtogatni.
Mind ezek nem jutottak volna eszembe, de ma úgy adódott, hogy rám osztódott a palacsintagyártás.  
Mivel már hosszú ideje nem csináltam effélét, érdeklődéssel vetettem bele magamat a munkába. Ha a biciklizést nem lehet elfelejteni a palacsintasütést pláne nem. A lapok feldobálása ugyanúgy a kezemben volt még, mint a pianistának a repertoárja.
Mivel két ifjú unoka fogadta az elkészült darabokat, valószínűsíthető volt, hogy sok fog fogyni.
Úgy is lett.
Örültem, hogy számolatlanul és kedvükre tölthetik magukba ezt a népszerű csemegét.
Na jó, én és T. is ettünk néhányat.
Mindössze hat darab maradt meg.