Mickey webnaplója

Menczer Gusztáv a szovjet lágerek résztvevőjeként hosszú monográfiát írt az ottani viszonyokról. Könyvét számos dokumentummal hitelesíti. Bár magam sok hasonlót olvastam vagy láttam a tévében, végigolvastam e munkát, és ízelítőül még néhány részt megosztok blogomban az olvasottakból:
- Élt bennünk a remény. A remény a keresztényi élet alaptörtvénye. Hit, remény szeretet, Istenben bízva, ő adja a nagy valódi reményt. Megnyugvást ad az  embernek, és eredményes harcot az életért. Nincs feloldás, élni kell. Mindig lesz valahogy, ha az Isten is megsegít. De Isten mindig segít. Mi lett volna velem, ha nem adatott volna meg a remény, a hit és az embertársaim iránti szeretet? – emlékezik vissza Kassay Kázmér.  
- Észrevettem, hogy az oroszországi tehervágányok előtt és után, több kilométer hosszúságban rendszeresen, a vasúti szerelvényekről leborított ládák sorakoznak. Ezekben a ládákban szállították ki a legyőzött országok, mármint Németország, és Magyarország jóvátételi terheit, komplett gyárakat, üzemeket, főként Magyarországról malmokat, stb. Mivel nem tudták hová szállítani, a vagonokat terhelte az áru. S mivel kevés volt a vagon, úgy nyertek üres vagonokat, hogy ezeket a holt gépeket leborították az árkokba.
Se nekem, se neked.
Értékes berendezések lettek így megsemmisítve 1948-ban.
- A Kolimához vezető vasúti pályát a rabok építették a háború alatt. Minden tíz kilométerre épült egy láger. Mire elkészült a vasútvonal, nem volt élő a lágerekben, akit visszavittek volna innen. Ahogy lassan ment a vonatunk, mi is láttuk a pálya mentén épült és elhagyott lágereket. Már arra sem volt ember, aki lebontotta volna. Úgy állnak a sínek mellett ezek a le nem bontott lágerek, mint történelmi emlékeztetők a sztálini rendszer embertelen éveire. Az emberi kegyetlenkedés és célratörés számon kérhető tényei ezek.
A háború előtti 15 év alatt 3 millió rab halt meg Kolimán.
Kopácsy Zoltán Vorkuta bányájában raboskodott. Tőle idézem:
- Már hazafelé tartott velünk a vonat, amikor egy kárpátaljai vasutas így fogalmazott: „de jó volna, ha még kaphatnék két jó pofont a csendőröktől.” Nagyon nagy volt az elkeseredés ugyanis Kárpátalján.
- Már a cári időben is tudták, hogy Vorkután antracit minőségű szén van, ki is akarták aknázni, természetesen ők is rabokkal. A cár azonban azt írta az előterjesztésre, hogy ez a terültet emberi életre nem alkalmas. Így az ottani munkát nem engedélyezte.
Megvárták vele a kommunizmust.