Mickey webnaplója

Akik rendszeresen olvassák blogomat, tudhatják, hogy egykori mesterem, Czakó Gábor mezsgyéjén haladva én is ráharaptam az egyes szavak kigyűjtésére.
Korábban a -li végű főneveket, most pedig a hangutánzó igéket szedegettem fel különféle forrásokat is segítségül hívva.
Czakó Gábor ezernél több menést jelentő igét szedett abc-rendbe.
Nekem, első nekifutásra 550 hangutánzó igét sikerült összegereblyézni.
Azóta sem hagytam fel az újabb találatok felkutatásával. Gyanítom, hogy ezekből is összeállhatna kb. 1000 db. Tegnap egy novellában akadtam a lafogott szóra. Bertha Bulcsú írja a Vizek partján c. elbeszélésében, hogy „a boros kancsó ott lafogott egész nap a lőcsön vagy a szekér oldalán”. Nincs okom kétségbe vonni  szóhasználatának az eredetiségét.
Ma már keresnem kellett, hogy hol is fordul elő ez a szó a kötetben.
Tudtam, hogy a bal oldal alján, tehát a páros oldalak valamelyikén találom. De hiábavaló volt a törekvésem.
Ekkor arra próbáltam visszaemlékezni, hogy melyik szerző novellájában fordulhatott elő.
Szerencsémre ezt eltaláltam. Olvastam hát elölről a novellát, és megtaláltam, de a jobb oldalon, a páratlan oldalon!!! Enyhe csalódást okozott, hogy híres vizualitásom így cserben hagyott. Azért örültem a találatnak, és hahotáztam. Ez utóbbi sem szerepelt korábban a gyűjteményemben.
Most már igen, és március óta kb. 100 újjal egészült ki az 550-es szóállomány.
(Ha a menés árnyalatait jelentő igéket tovább akarnám gyűjteni, Jókai-regényeket kellene olvasnom ceruzával a kezemben. Lefogadom, hogy legalább még ezer ilyet fedezhetnék fel a Jókai-összes figyelmes elolvasása nyomán. Erről persze letettem.)
Érdekelne viszont továbbra is a blogomban használt szavak száma, magyarán az ott megmutatkozó szókincsem.
Egyszer már M. unoka jóvoltából az AI-hoz fordultunk, amely udvariasan elzárkózott a feladattól. Nem hiszem, hogy a technika módfelett felgyorsult világában ez megoldhatatlan tétel volna.
De hát talán nem is a legfontosabb.             

Az idősödő jezsuiták elém élték az öregedést.
Egyik sokat szenvedett tagtársuk, p. Pálos Antal SJ szerette bömböltetni a rádióját, hogy hallja is a focimeccs-közvetítéseket.
Ha ő megtehette – gondoltam, hogy én is megtehetem.
Mivel hét sportcsatornát tudunk fogni a tévén, a késő esti órákban nemegyszer leülök a képernyő elé, hogy egy-egy nívósabb mérkőzést megnézzek.
Ami érdekes, hogy valamelyik csapatnak szurkolok a küzdőfelek közül, és alig magyarázható, hogy adott esetben miért éppen annak a gárdának.
Így voltam a tegnap este látott elődöntő nézése alkalmával is. Az Arsenal játszott a Paris St. Germain ellen.
Mindkét csapathoz fűznek emlékek.
Az Arsenal A. Wenger kapitánysága idején dicsekedhetett a kiválóan futó Henryvel.
A PSG meg a Mbappe távozása óta is eredményes.
Dembélé erős játékos.   
Tetszett az erős iramú mérkőzés.
Dembélé hamar betalált asz angolok hálójába, amelyet nagysokára követett egy angol sarokrúgás, amely majdnem eredményednek bizonyult.
Lest mutatott a VAR.
Az is volt, láttam.
Nem tudom igazán megmagyarázni, hogy miért gondoltam az Arsenal győzelmét, és miért szurkoltam ennek ellenére a PSG-nek.
Reméltem, hogy megtartja előnyét, és ez így is lett.
A PSG védöi eredményesen romboltákl az angol támadásokat,
Kapusuk, a fura nevű Donnarumma pedig mindent eredményesen hárított, ami elérte a kapuőr területét.
  

Korunk békétlen kor. Nincs már kampányidőszak. A politika mindennapjai tele vannak sárdobálással.
A gátlástalanság már-már tetőfokára hágott. Leginkább a globalisták és a szuverenisták szembenálásáról van szó. Persze érdekek húzódnak meg a térfeleken, az anyagiak megszerzésére irányuló nyomulás.
Úgy látszik, az ellentét kibékíthetetlen a két tábor között.
A globalisták pénzbeli fölénye kétségtelen.
A harc végső kimenetele mégsem látszik.
Ez se enged, az se hagyja.
Országunkban is hangsúlyosan jelen van a kétféle érdekeltség.
Legalább negyedszer idézem meg a Szalay-féle kétsorost, amely kétszáz év messzeségből üzen, és amely aktualitásából mit nem vesztett.
Kodály hívta fel rá a figyelmet, aki meg is zenésítette a versikét.
Emlékeztetőül – így szól:
Magyar magyart rontja. Kár.
Bár több esze volna már.
Nagyon nehéz lemondani a másik fél pocskondiázásáról?
Úgy tűnik, hogy igen.
Mert abbahagynánk, de…
Méltatlan hozzánk ugyan, de…
Jó volna az országnak, de...
Mikor lesz végre tűzszünet?
Mikor nyugszik meg a társadalom egy közös békében?
Mikor fog össze mindenki építeni az országot?
Mikor akar a lényeges kérdésekben egyetérteni?
Mikor fejezi be az ellenfél froclizását?
Egyelőre mind-mind nyitott kérdések.

- Az egyik afrikai törzs mindennapos gyakorlata az, hogy ha valaki a törzs tagjai közül rossz fát tett a tűzre, a faluközösség körülállja az illetőt, és naphosszat emlegetik a különféle eseményeket.
Sztorikat, amikor is a vétkes jó dolgokat művelt.
A lényeg, hogy addig dicsérgetik, mígnem megjavul az illető.
Persze nem kell ahhoz rossznak lenni, (senkit se lehet jóvá szidni – szólal meg bennem Böjte Csaba szlogenje), ahhoz hogy a vele kapcsolatos pozitív élményekkel szembesítsék.
- A Szentjánosbogár-táborok utolsó napján pedig mindenkiről készül „harmonika”.
Mindenki kap egy üres lapot, felírja rá a nevét majd odaadja a szomszédjának.
Mindenkiről mindenki ír a saját csoportjában.
Leírják, hogy miért tetszett a viselkedése, gesztusa, stb. a hét során.
Majd saját írását ki-ki behajtja, úgy adja tovább.
Nincs puskázás.
Végül a behajtogatott lap olyan cikkcakkos, mint egy tangóharmonika. Innen a név.
Mondanom se kell, hogy mekkora érdeklődéssel olvassa mindenki a róla alkotott - mindig pozitív - képet.
- Még egy másik lehetőség:
A kitüntetett ember nevezetes napján az ünneplőktől összehajtogatott papírcsíkokat kap, amelyeken a kettejük kapcsolatának valamilyen kedves epizódja szerepel. Sok csíkot képezhet egy-egy emlékező.
A szervező ember összegyűjti a négybe hajtogatott papírcsíkokat, és egy dobozba teszi.
Az ünnepelt megkapja a „pillanatdobozt”.
Általában nagy sikere van.
Ha másért nem, mert a régmúlt eseményekre csak töredékesen emlékezik mindenki.
Örömet szerez maga a felismerés, a rácsodálkozás, hogy a másik emberben miféle érzelmek generálódtak, fogalmazódtak meg egy adott közös esemény kapcsán.
Általában csakugyan elemi örömöt szerez a megajándékozottnak.
Egy ünnepelt reakciójából idézek:
„…annyira jól esett. Elolvastam az összeset. Még sokszor előveszem töltődni. Köszönöm.”

A technika csodája, hogy egy nevezetes családi alkalom során kb. nyolcvan kép készül. A technika ördöge, hogy időről időre fejlődik a képfeldolgozás, a képátírás mikéntje, de a számítógép erkölcsi kopása is könnyen kétvállra fektetheti a felhasználót. Dobja el a régit, vegyen újat!
(Ugyanez vonatkozik az autókra is, amelyek egyre nehezebben javíthatók a hagyományos eszközökkel. Unokánk meséli, hogy neki még a számítógép-vezéreltek előtti Fordja van. S reméli, hogy még sokáig marad is, mert ez még áttekinthető a szerelőknek.)
Visszatérve a fotók pc-be vitelére, a mobil, a számítógép, a program, vagy e három komponens közül valamelyik kettő viszonya megváltozhatott.
Tegnap a legjobb törekvéseim ellenére sem sikerült átpakolnom a nyers képeket a PC-re.
Ma valamit változtathattam a taktikán, és nyert ügyem van.
A képek albumba rakva, a szükséges szépítések elvégezve.
Most azt kellene írnom, hogy mutatnom.
De nem lehet.
Ünnepeltünk minden fotós lelkére kötötte, hogy meg ne ossza a nyilvánossággal a készült képeket.     
Természtesen tartom magamat a személyességi jogokhoz, kérését tiszteletben tartva.
Párhuzamosan eszembe ötlik Szőnyi Zsuzsa Triznya-kocsma c. könyve. A szerző elárulta, hogy egyik szereplője, egy szerzetes a kéziratot olvasta, és felháborodva tiltakozott a róla szóló anyag közzététele ellen.
Zsuzsa elmondta, hogy így a róla szóló rész a kötet legunalmasabb epizódja, mivel kiherélte a róla írottakat.
Más alkalommal elmesélte, hogy valaki perrel fenyegette, mert nem tetszett neki, amit hozzátartozójáról papírra vetett. Tévedés ne essék, nem az igazságtartalma ellen esett kifogása. Zsuzsa megjegyezte, hogyha pert veszítene ez ügyben, akkor el kellene adnia egy olajfestményt, mert több milliót is bukhat.
Azt nem tudom, hogy mi lett a végeredmény.
Pusztán arra szeretnék reflektálni, hogy egy könyv akkor életszerű, ha a leírt történetek legalább olyan tarkák, mint maga az élet.
Írást, fotót, dokumentumot közzétenni hát elég veszélyes foglalkozás.        
Nem mindegy, hol húzzuk meg a határokat – tekintettel az ábrázoltak érzékenységére.

Egy jókedvű családi találkozón vettünk részt ma.
Jubileumi születésnapot ünnepeltünk.
Nemcsak mi, az időjárás is.
Igazi simogató tavaszi langymeleg nyaldosta a vidéket.
Volt kacagás, hangoskodás, de hát a társaság zsivaja felerősödik a visszhangos termekben.
A családok gondoskodtak a bőséges traktákról, alkalmas helyről, ínyencségekről is.
Köszönet érte.
Levi bemutatta trombita-repertoárját,
a kicsik babáikat, mondván, hogy ezek ez én dédunokáim.
„Játszásiból”.
Délután hoztak még nagyon gyönyörű mészkőkristályokat.
Persze félszemmel a pápa temetését is néztük.
Santo subito (szerintem).
Nagyon megfogott önkéntes nincstelensége.
Komolyan vette szegénységi fogadalmát.
Nem vette fel pápai javadalmát, utolsó 200 euróját is odaadta a fogvatartottaknak.
Ha a nap hangulatát akarnám költői módon megfogni, alighanem Weöres Sándor Téma és variációk c. verse adná vissza leginkább azt, amit megéltünk.
Ma szép nap van, csupa sugárzás, futkosnak a kutyák az árokszélen és mindenki remekül tölti az időt, még a rabkocsiból is nóta hangzik...

Olvasom:
„Győrben történt, hogy Halmos László karmestert felelősségre vonták, amiért ő Kodály egyik Tantum ergóját adatta elő gyermekkórusával.
Halmos sejti, hogy honnan fúj a szél, ezért a következő alkalomra megtanítja a másikat, de szerzőnek egy német nevet írat a műsorba.
Így már persze minden más! – Ez igen – mondják elismeréssel a »szakemberek« –, ilyet írjon Kodály!”
A dolog nem egyedülálló.
- Történt, hogy fiunk nem kapott szokásos drága minőségű szemeskávét, csak valamiféle egyszerűbbet.
Kávészakértő kollégája fitymálta.
Később ugyanebből a kávéból készült egy újabb adag ital, azzal, hogy most már a jó alapanyagból van.
Szakértő kollégája nem győzte dicsérni, mondván, hogy ég és föld a kettő közti különbség.
-  Mondják, hogy a borszakértőket is megtréfálja olykor a csak sorszámmal ellátott borok értékelése a borfajták vetélkedőjén.
Olykor az olcsóbb borról gondolják, hogy az a minőségi.
(De még ha ráhibáznak is az értékesség elfogadható sorrendjére, joggal állítják, hogy a 100-szor drágább bor nem jobb százszor az olcsóbbnál.)
- Így van ez felebarátaim az anyagi javakkal.
- A százszor drágább óra, nem pontosabb százszor.
- Az ezerszer drágább autó nem jobb ezerszer.
Éppen úgy elvisz az olcsóbb is a kívánt helyre, mint a drágább.
- Így van ez velünk, szubjektív véleményalkotókkal is.
Érzékeink, elvárásaink gyakorta becsapnak bennünket.
A jót nem érzékeljük jobbnak a silánynál ... és megfordítva.

Illő, hogy a húsvét kisugárzása ne csak a templom falai között érvényesüljön, hanem mindennapi életünkben is meglátsszék. Alleluja! (=Istent dicsőítő örömujjongás)
Hát akkor allelúja!
A természet igencsak kitesz magáért.
Teljesen megújul: A jóságos szelek lefújják a fák elhalt ágait, hogy helyet adjanak az élő részeknek. Allelluja!
Az ember mintegy leképezi a természet feltámadását.
Örül annak, hogy él, számba veszi magán azt, ami még működik, és arra épít, feledve, vagy legalábbis háttérbe küldve kétségtelen kopásait.
Ma minden jó!
Élünk, és a magam részéről nem is álmodtam most az éjjel azt, hogy ellopták az autónkat.
Valami kedvesebb álmom lehetett, de hogy mi, arra már nem emlékszem, talán azért, mert akkor éppen aludtam. : )
Viszont derűs a reggel, süt a nap, nincs túl meleg, egyáltalán nincs hideg, igazi tavasz ez.
Alleluja!
A kertek tele virágokkal, az utcán is nyílik az orgona. Illatos a lég, és az orgonabokrot nem zavarja, hogy illetéktelen alak tépkedi a virágot csokorszám.
Alleluja!
Még mindig folyik a szomszédban a proxi-háború, sokan meghalnak, miközben mi folyvást a békéért fohászkodunk.
A remény hal meg utoljára!
Alleluja!
Nemcsak a világ békéjéén dolgozunk, hanem saját belső békénken is. Van szószólónk, aki jobban szeretett minket, mint mi saját magunkat.
Ez a mi szerencsénk.
Alleluja!!!

Az éjjel nem találtam meg a kocsimat ott, ahova parkoltam. Aztán felébredtem. Eddig hét autónk szolgált. Sose lopták el, meg se kísérelték, de álmomban... nem is tudom, hányszor. Előttem is titok, hogy miért álmodom ilyen szamárságokat.
Tegnap hasamat ultrahanggal vizsgálták. Nem fájt, persze hogy nem. Viszont az orvosnő azt kérte, hogy mély levegőt vegyek, és tartsam bent.  Vettem, tartottam. Még mindig tartottam, és még mindig. Azon gondolkoztam, hogy ha még öt percig nem szól, akkor megfulladok. Nemde?
Nincs ok ijedtségre. Mielőtt lila lett volna a fejem, szólt: Kiengedheti.
Kiengedtem.  
Ma elmentem a dietetikai vizsgálatra.
A 10.38-as  HÉVet céloztam meg. De a megálló parkolójának a legtávolabbi pontjára kellett lavíroznom, csak ott találtam parkolóhelyet. AHÉV-et persze így lekéstem.    
Sebaj. Időben vagyok. Tíz perc múlva itt a következő HÉV.
Így is lett.
A hídfőnél fel a villamosmegállóba. Az első villamost lekéstem, de gyanúsan sokáig álldogált két megálló között. Rájöttem, hogy a felüljárón való munkák miatt nem jár a villamos. Vissza is indult hamarosan. Le a buszmegállóhoz. Jött elég hamar, el is vitt a szakrendelőig. Még mindig időben voltam. A beutalóm 11.20-ra szólt.
Illendően bejelentkeztem a recepción, ahogy kell. Kaptam egy sorszámot, és vártam soromra. Az az érdekes, hogy nem is volt sor. Fél óra várakozás után jött végre valaki. Meglepő módon őt hívták be. Kezdtem gyanakodni. Itt valami nem stimmel. Besurrantam az ajtónyíláson, bemutatkoztam és rákérdeztem, hogy miért nem fogadnak engem?
Mire az asszisztensnő mutatja a monitort: Látja? Nem szerepel a neve a képernyőn.
Mondom: Látom. De miért nem szerepel?
Azt csak a betegirányító tudhatja. Vélhetőleg másik osztályra irányították a sorszámával.
Hirtelen bevillant: Ha nem erőszakoskodok, meglehet, hogy fájrontig ülhettem volna a folyosón anélkül, hogy bárkit érdekelt volna ez. Egy másik osztályon, teszem azt, a fogászaton hiába kiabálták volna, hogy kérjük a 152-est befáradni.  
Az adminisztratív hiba kiküszöbölődött, mértéket vettek rólam, testmagasság bemondásra 172 cm, súlyom az ő mérlegükön több mint 103 kiló (itthon a miénken utánamértem, bő 99, szűk száz kiló). Naná, hogy a miénk a jó érték! Hiszem, hogy lefogytam jó tíz kilót.
Az orvoslátogatás megerősített abban, amit tegnap írtam:  
Az orvosok egymásnak üzengetnek állapotom állása felől javaslatokkal, gyógyszereléssel.
Én meg naivul csak arra gondolok, hogy öreg vagyok. Nincs betegségtudatom.
Hogy kinek van igaza, azt majd az idő eldönti.

A pápa halálával van tele a rádió, az írott sajtó, a televízió. Lehetett tudni, lehetett rá készülni, a dokumentumok bőséges tárából szemezgetni.
Az orvosi vizsgálat is elkészült. Az tudott dolog volt, hogy a pápa fiatalon megbetegedett a fél tüdőjére.
A Gemelli-klinikán többféle nyavalyával kezelték, többek között kétoldali tüdőgyulladással is. Megállapították, hogy a pápa cukorbeteg is volt, s halálát egy szélütés és szívelégtelenség okozta. Nem hiszem, hogy nem kapott vérhígítót. Azt kell gondolni tehát, hogy a klinikán a legkorszerűbb módokon és a legnagyobb szakértelemmel segítették életben maradását. De az orvosok mind abban a tudatban teszik a dolgukat, hogy halál ellen nincs orvosság.
Így van ez.
Velünk is, esetemben is.
A pápa a legjobb kezelést kapta, és 88 évesen elhunyt.
Én 79 felé ballagok, és nem nyerem meg a százhas síkfutást, bármennyire is jó lenne.
Akik engem orvosolnak, kivizsgálásoknak vetnek alá. Bélcsatornámat már végigvizsgálták, hasi ultrahanggal pásztázták, hogy mi van belül. Megállapítottak ezt-azt. Hümmögtek így-úgy. Gyógyszereket írnak fel rogyásig. És mind tudják, hogy az egészségi állapotom olyan, amilyen. Ami biztos, az az, hogy öregszem, és a folyamat megállíthatatlan.
Az eddig írtaknak az a közepe, hogy kettéválik az orvosi és a saját gyakorlatom.
Az orvosok tárgyszerűen folytatják le vizsgálataikat, és a kopások figyelembevételével írnak fel hasznos vegyszereket, pirulákat.
Az én megállapításom: Öreg vagyok, és egyre inkább öreg.
Tudomásul veszem kopásaimat, élek, ameddig a jó Isten akarja, és figyelek az orvosok tanácsaira, amennyire tőlem telik.
Az egyik utolsó tanácsuk az, hogy fogyjak le. Oké. És akkor minden rendben lesz – mondják ők.
És akkor tényleg minden rendben lesz? – kérdem én.
Ez hát a valóság.