Mickey webnaplója

Ma nincsnek különleges híreim.
Ma befejeztem az ablakok tisztítását.
Ahol kellett, porszívóztam is.
A szemetet gyűjtöttem össze s távolítottam el a lakásból, továbbá
folytattam a verseim kiemelését az évek során keletkezett posztokból.
Aki rendeszeresen olvasta a blogomat, annak nem jelentenek újdonságot, hiszen közszemlére tétettek mind keletkezésük sorrendjében.
Valamiképpen vonzódok az ismert zenészek életéről szóló könyvek olvasásához. Utóbb olvastam Duke Ellington életéről szóló testes kötetet, mostanában meg a jó torkú énekes, Elvis Presley meglehetősen zajos magánéletéről, szintén kimerítően hosszú kötetben.
Kifogyván eme leírásokból visszatértem H. Böll regényéhez: Egy bohóc nézetei.
Érdekes megfigyelésem, hogy csaknem mindegy, kiről, miről ír Böll. Stílusának állandósága az, ami vagy leköti az embert, vagy sem. Ugyanezt érzem Kertész Imre írásaiban, sőt Örkény Istvánéban is. Ha dobozolnak írásában, ha „aranyos Hornyák úr”-ról ír, mindig ugyanazzal a fanyar humorral és groteszkkel találkozom, amelyet magam is próbálok, és ami oly közel áll hozzám, világlátásomhoz.
Megváltoztam vagy csak elgyávultam volna?
Nem tudom.
Az orvosnő kérésére naponta egy alkalommal megmérem a vérnyomásomat.
Hogy mi teszi, még nem jöttem rá, mindenesetre a késődélelőtt végrehajtott mérések rendre 150 alatti értékek. Ez valamennyire biztató. Még megmaradhatok egy darabig, ha ezen múlik a létem. Tartok tőle, hogy ez nem igaz.
Szép kort megértem eddig – így értékelem sorsomat. Valakivel beszélgetvén azt találtam mondani: lassan belenövünk abba a korba, amikor az ember így összegez: „Itt felejtett a jó Isten a földön”.  
Weöressel mondom „Közeleg amaz idő, amikor az ember a szemétől nem lát, a fülétől nem hall, a lábától nem jár, a kezétől nem fog. Ekkor végleg befelé kell fordulni. Belül sétálni, befelé figyelni. Csak a belső táj ne legyen barátságtalan.”
És csakugyan.
Hadd ismételjem meg: Csak a belső táj ne legyen barátságtalan.

Ma nem vittem magammal a hallókészüléket a népes vendégségbe.  
Ugyanaz volt az előnye, mint a hátránya.
Halkabban érkezett hozzám az általános hangicsálás, de ugyanúgy nehezen értettem azokat a mondatokat, amelyek nélkülözték a tiszta artikulációt.
Ma egyre kevesebb a mikrofonképes ember, bár az is lehet, hogy csak én gondolom így.
Az egyszeri halkan felolvasó ember azzal védekezett, hogy minek eressze ki a hangját, hiszen csak kevesen vagyunk jelen. (Ugyanő akkor is halkan beszélt, amikor sokan lettünk.)
Kicsit erre hajaz egy kórházi élményem is. Történt pedig, hogy a szomszéd ágyon nyűglődő sorstársamat megkérdeztem: érzi-e ismételten az erős fokhagymaszagot. Ő bevallotta, hogy itt a kórházban naponta négy-öt gerezd fokhagymát is elrágcsál. Erre akkor szokott rá, folytatta, amikortól kezdve nem járt társaságban.
Betegtársait nem tekintette társaságnak. Nyugodt szívvel gerjesztette a bűzt a kórteremben.
***
Ma apák napja van. Amerikában biztosan jegyzik a napot, mert onnan jött az értesítés. Amennyire vissza tudok emlékezni, sose volt apák napja az én időmben. Legalábbis nem tudtam róla. De ha történetesen tudtam volna róla, az sem tudott volna izgalomba hozni. Apának lenni alapvető állapota a férfiaknak. Tiszteletre méltó, de megünnepelni talán túlzás. Az emberi méltóság része és kész.
Megünneplése szomorúságra ad okot azoknak, akik önhibájukon kívül nem lehettek apák.
***
A kiruccanásaink egyik hozadéka, hogy esélyt ad a fotózásra. Nem állítom, hogy új témák kerülnek mindig a lencse elé, de törekvésem a szépet megmutatni, ha láttam már korábban, ha nem.
A látott anyagból kell főznöm.
Ez engem nem zavar.
Remélem, másokat se.    

Vegyes érzésekkel viseltetem közel húsz év alatt megírt több mint hétezer posztomat „lapozgatva”.
Arra nincs lelki erőm, hogy darabra elolvassam őket.
Mégis, akaratlanul is megakad a szemem némelyik bejegyzésen.
Mert egyes unokáimról szólnak,
mert közöm volt felnövekedésükhöz,
mert utólag is örülök annak, hogy megörökítettem megannyi gyerekszájat, megannyi történést, amelyeknek a felére sem emlékeztem már.
Kerek születésnapi évfordulók alkalmával is van mihez nyúlni, mert számos kedves emléket őrzök lemenőimről.
Mazsolázhatok belőlük kedvükre és kedvemre.
Persze nem ezért fogtam a posztok átfésüléséhez.
Hanem, hogy kiemeljem belőlük a versgyanús elemeket.
Ez igen fáradságos és főleg szemrontó.
Az eredménye is esetleges.
Vagy megélnek a versek, vagy sem.
Az egyharmadának átfésülése alapján mondhatom, hogy kötetnyi rigmus rejtőzik a posztokban.
Még tizenkét év anyagát kell feldolgoznom.
Ha nem lennék nyugdíjas, nem vállalkoznék erre a sziszifuszi munkára.
De hát sok tennivaló nincs itthon.
„Nyugodtan élhet, dolgoznak a gépek” – mondja a régi reklám.
És ez így is van.
Nekem csak a porszívó szívófejét kell a padlóra irányítani, és végigvonszolni a ketyerét a lakáson.
A szívás nem az én feladatom.
Vagy igen?

Gyerekkorunk egyik játéka a „Mi változás történt?” volt.
A társaság egyik tagja kiment a szobából, a bent maradtak egy tárgyat elmozdítottak eredeti helyéről.
A visszahívottnak ki kellett találni, melyik tárgy az elmozdított.
A mi változás történt játék nálunk élesben ment a héten.
Erkélyünk korhadt faléceit kicserélték, az egészet újrafestették sötétbarnára.
Ezért alkalmilag leszereltük a virágládák konzolját.
Az is változás, hogy a régi csavarozógép helyett újat rendelt T.
Meg is érkezett.
Működik.
Bosch.
Az is változás, hogy a megrendelt Oriflame parfüm is megérkezett.
Az is változás, hogy három szoba négy függönyét lekapkodtuk.
Rájuk fért már a mosás.
Zömmel én szabadítottam ki a csipeszek fogságából a fírhangokat és vissza.
Nem evett le a fene a létráról.
Tehát ebben nincs változás.
Az is változás, hogy a mosóautomata minden függönnyel elsétált a fürdőszoba kijárata felé.
Úgy kellett visszatessékelni minden alkalommal.
Holnapra is tervezek változást.
Néhány ablakot meg kellene szabadítani a szaharai homoktól és egyéb rátapadt szutyoktól.
Azután  félő, hogy a meteorológusok jóslata szerint kitör a kánikula, ami miatt nem lenne ínyemre az ablakpucoválás.   

Értesítés érkezett BJ gimnáziumi osztálytársunk temetéséről. RIP. Urnatemetés lesz. Tehát  hamvainak adják meg a végtisztességet. Osztálytársam Sch J. Pap lett. Gondviselésszerű (nincsnek véletlenek), hogy ő a plébánosunk. Ma a misén közvetlenül előttem állva beszélt.
Az jutott eszembe, hogy ha másképp alakultak volna életsorsaink, lehetne az ő temetése, vagy éppenséggel az enyém. A fél osztály már odaát van.
Kinek mi jutott osztályrészül.
Hogy még meddig élünk, éppúgy nem tudom, mint hogy egészségi állapotunk hogyan fog alakulni hátra lévő életünkben.  
Emlékszem pater BA. jezsuitára, aki gyakran mondogatta, hogy mi az a három év, ami neki még hátra van. Tévedett. Kb. tizenöt éve volt még hátra.
Magam el nem képzeltem, hogy megérem az ezredfordulót.  Mi az, hogy megértem! Azóta negyed évszázad telt el!
Valamelyik pápának (XXIII. János?) kívánták, hogy éljen 100 évig, mire ő a szokott humorával megjegyezte, maguk csak ne gördítsenek akadályt az Isten kegyelmének.
Hát ez az.
Hodie mihi, cras tibi. Fordítása: Ma nekem, holnap neked. 
Ferdítése: Hozd ide nekem, frászt neked!
Elhatároztam, hogy egyszer végiglapozom blogomat, hogy kiszűrjem a posztokból a versgyanús bejegyzéseket. Nem azért hogy kiadjam, hanem azért, hogy bebizonyítsam: országunk a tízmillió költők országa.
Arra gondoltam, hogy van belőlük egy kötetre való.
( A kikeresgetés  meglehet, hogy fáradságosabb munka, mint maga  verselés.)
Miközben szemezgetem az írásokat, azzal találom szemben magamat, hogy legalább ugyanennyi poénos sztori és vicc lapul meg a posztokban.
Lehet, hogy mások jó kedvre derítésének több értelme volna, mint a rímekbe szedett, vagy csak gondolatritmust hordozó sorok összegereblyézése.
Egyelőre mégis kitartok eredeti elképzelésem mellett.

Nagy-nagy kitartással végigolvastam Albert Goldman 600 oldalas könyvét, amely igazából Elvis Presley monográfijának tekinthető. A
fiú igen szélsőséges fazon volt: mama kedvence, papa reklámja.
Túlságosan is anyás, elkényeztetett akarnok, aki alapjában véve egy jó orgánumú tehetséges, de kottát nem ismerő slágerénekes.
Gospel-kóristaként indul, majd a korabeli stílust utánzó éneklési módjával berobban a könnyűzenei élet forgatagába. Hamar mellé szegődik a minden hájjal megkent Tom Parker ezredes, aki menedzsereként hatalmasat kaszál az általa megkötött szerződéseken.
Presley pedig az a kárókatona, akit befog pénzhalásztatra menedzsere.
Párhuzamos karriert fut be Elvis énekesként és filmszínészként.
Utóbbiban szeretne jeleskedni, de kevés hozzá az ő tehetsége.
Azért nyomorognia nem kell.
Az ő lemezei fogynak el először milliós pld.-ban.
Presley az élvezetek sajátos formáit választja: kukkoló lesz.
Az alig öltözött nőkön legelteti a szemét, no meg betegesen szeret enni.
Éjszaka a tévét vagy a mozifilmeket nézi. Majd kábító hatású gyógyszerekhez fordul. Hol belövi magát, hol altatókkal él.
Priscillát feleségül veszi, egy lányuk születik. Majd elválik. A második feleségétől (Linda) azt várja, hogy anyja helyett anyja legyen. Ő meg gőgicsélhessen az ölében csecsemő módra. Harmadszorra már csak tervezi a házasságot. A fürdőszobájában felbukik és életét veszti.
Százezrek kísérik a temetőbe. Egy figyelmetlen sofőr a gyászolók közé hajt. Három ember halálát okozza. Parker ezredes Elvis halálában is üzletet lát, meg is ragadja, és miliárd pld.-ban forgalmaz Elvis szuveníreket, pólókat.
Goldman könyve nagyon részletező, olvasmányos, és alighanem bőven elég arra, hogy megmutassa az amerikai bálvány igazi arcát az olvasónak.  

Úgy látszik, nem változtam a tekintetben, hogy az ágy hajnalban kidob, és nem kívánkozom bele vissza. Annak ellenére sem, hogy 23 óráig meccset néztem, ahogy a  horvátok (köztük a tapasztalt „öreg”: Modric) megküzdenek a szépen focizó csehekkel. Utóbbiaknak pechük is volt, mert a horvátok 5:1-re megverték őket. Nem láttam ekkora különbséget a két csapat között.
A másik meccset a belgák nyerték a wales-iek ellen 4:3-ra. Borítékolni lehetett az eredményt. Meglepett, hogy milyen jó gárda a velszieké. Sokáig 3:3 volt az állás.
Max. hat órát alhattam, de sőt, kevesebb volt az annál.
Délelőtti olvasásomból felpattantam vérnyomást mérni, mert az orvosnő arra kárhoztatott.
A magasabb számot írom ide: 157.
Ha kivárom az öt perc nyugalmi állapotot, még kevesebbet mértem volna.
Tetszik a trendje, de nem tetszik az indulása.
Nem szeretem, ha ráfúj a mérő, pláne ha ezt többször is megteszi.
Megígérem, soha többé nem foglalkozom posztomban a vérnyomásommal.
Azért ide írom: az alsó értékek bőven 100 alatt maradtak, és ez megnyugtató.
A FB-on rövid videót láttam Balás Béla és Somogyi Sándor jubilánsok miséjéről. A papság bevonulását filmezték. A Regnum papjaiból sokan megtisztelték jelenlétükkel az alkalmat, de jelen volt Varga Laci is, Balás püspök utódja.
Holnap 18 órakor kezdődik a Herminamezői templomban a hasonló ünnepi liturgia.
Lehet, hogy sokan lesznek, de hát jó nagy is az a templom.
Isten oltalmazza és éltesse a jubilánsokat!
 
 

„Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen mindnyájan együtt voltak. Egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol ültek. Majd lángnyelvek jelentek meg nekik szétoszolva, és leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy ahogy a Lélek szólásra indította őket.
   Ez idő tájt vallásos férfiak tartózkodtak Jeruzsálemben, az ég alatt minden népből. Amikor ez a zúgás támadt, nagy tömeg verődött össze. Nagy volt a megdöbbenés, mert mindenki a saját nyelvén hallotta, amint beszéltek. Nagy meglepetésükben csodálkozva kérdezgették: „Hát nem mind galileaiak, akik ott beszélnek? Hogyan hallja hát őket mindegyikünk a saját anyanyelvén? 
Mi pártusok,
médek,
elamiták
Mezopotámiának,
Júdeának,
Kappadóciának,
Pontusznak,
Ázsiának, 
Frígiának,
Pamfiliának,
Egyiptomnak és
Líbia
Cirene körüli részének lakói, a
Rómából való zarándokok, zsidók és prozeliták, 
krétaiak és
arabok: halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik Isten nagy tetteit.” Csodálkoztak, és ezt kérdezgették egymástól: „Mi lehet ez?” Mások gúnyosan megjegyezték: „Teleitták magukat édes borral”. (Apcsel 2,1skk.)
Ha jól számolom, tizenhat idegen nációt sorol a történet.  És mindenki a saját nyelvén értette az elmondottakat. Mivel Júdás már nincs, az alig tucat tanítvány beszéli ezeket a nyelveket. Hozzáteszem, hogy a tanítványok jó része analfabéta volt. Ez áll ugyanis az Apostolok cselekedeteiben: „Amikor látták [a főtanács tagjai] Péter és János bátorságát, és megtudták, hogy írástudatlan és tanulatlan emberek, igen elcsodálkoztak… ( Apcsel 4,13)
Hihetőleg a többi tanítvány se volt képzett prédikátor.
NB. Szent Pál megjegyzi: „Isten azokat választotta, akiket ez a világ bolondoknak tart, hogy ezáltal megszégyenítse a bölcseket. Azokat választotta, akiket a világ gyengének tekint, hogy megszégyenítse azokat, akiket erősnek tartanak.” (1Kor, 1,27.28)
Ez az egyház 2000 évese története során számtalanszor beigazolódott (pl. Fatima: három pásztorgyerek).
A nyelveken való megszólalás sem lehetett a sajátjuk. Nem is volt az. A Lélek beszélt belőlük, ahogyan azt Jézus korábban megjövendölte.
Így fordulhatott elő, hogy szabatosan képesek voltak elmagyarázni térítő mondanivalójukat olyan nyelveken, amelyeket nem is ismertek. A történtek feljegyzője, Lukács, az orvos-evangelista megjegyzi, hogy „aznap mintegy háromezer lélek megtért”.
Az isteni beavatkozás esete.

I. húgomtól kaptam egy évkönyvet, A Bp.-i piarista Gimn. évkönyvei közül az 1965–1970-es kötetet.
A mi évfolyamunk tehát már nem szerepel benne. Ketten közülünk ugyan igen, akik pótérettségit téve kerültek az évkönyvbe.
A tanáraink bőven jelen vannak benne, s azt hiszem, kivétel nélkül.
A piarista iskola jelvényét osztályfőnököm, Vízvári László tervezte és készítette. Ő méltán népszerű volt a tévénézők előtt. Ő volt a marionett stílusú Astra Bábegyüttes vezetője.
Az iskola minden évben elkészítette évkönyvét, írógépen. Kiadásukra csak 1992-től adódott lehetősége.  
A mi időnkben Balogh Ferenc volt igazgató, Albert István tartományfőnök.
Számos szakkör gazdagította az ismeretszerzési lehetőségeinket. Nem fogom itt felsorolni őket. Inkább azokat az ismerősöket emlegetem, akikre ráismerek a tablókon, akikhez személyes kapcsolatom volt. Ezzel bizonyítom, hogy milyen kis ország a miénk.
Először Horváth Bandi nevével találkoztam, aki szavalóversenyen díjat kapott. Bandi tehetséges grafikus. Egyik pasztellképét nekünk ajándékozta. Együtt járt Gromon Andrással, aki pap lett, majd el kellett hagynia a papi pályát, mert tagadta és hirdette, hogy nincs feltámadás. Szintén osztálytársa volt Somkúti Tamás. Vele együtt énekeltem a Mátyás-templom jórusában.
Esterházy Péter jó tanuló volt. Író lett. Többször láttam a szigligeti strandon. Nem véletlenül. Valaha az alkotóház a családjuké volt. Kétszer feltűnt VIP-betegként a Margit kórházan, ahol engem VIPtelen beteget is kezeltek. Hamza István talán Hamza Ákos öccse. Ákos ugyanúgy a Miniszterelnöki Sajtóirodán dolgozott Antall-időkben, mint én. Autóbaleset áldozata lett családostul.
Kemenes Gábor regnumi pap. Máig kapcsolatban állunk egymással.      
Rális János regnumi civil. Kedves ismerősöm, barátomnak tekinthetem.
Folytathatnám a sort, de nem teszem, már csak Felsővályi Ákosról jegyzem meg, hogy az USA-ban élő valaki. Könyvtárnyi anyagot dolgoztatott fel digitális formában, ezzel létrehozva a Pázmány Péter Katolikus Egyetem digitális könyvtárát, amelyben nagy mennyiségű irodalom található. PPEK beírása után válik hozzáférhetővé a könyvlista. Ő kért fel engem, hogy a piarista emlékkönyvbe (A bravúr kötelező) szerepeljek egy írásommal (Prohászka és a Regnum).
Megtettem.   
Mindez immár történelem.
 

Eltűnt a mai posztom írás közben.
Ne kérdezd, hogy melyik gombot nyomtam meg.
Eltűnt.
Korábban a gép újraindításakor adott egy sanszot az el nem mentett szövegek helyreállítására. De megszűnt a jó világ. Megszűnt ez a felkínált lehetőség.
Ne kérdezd, hogy tűnhetett el, ha létezett.
Nem tudom.
Talán nem volt kívánatos, hogy egészségi állapotomat megosszam az olvasókkal.
Csóválom a fejemet, mert segíthetek másokon tapasztalataim megosztásával. De hát ha a fátum így hozta, ám legyen.
Vannak kopásaim.
Kinek nincsenek? (Nekik is vannak, csak nem tudnak róluk. Lehet, hogy kellemesebb állapot az a fajta információhiány?)
Rövid leszek.
Most diétára vagyok fogva, de nem paleo-ketogénre, hanem ellenkezőleg, fehérjeszegényre. Sót kerülő étrendre, amely lehetőleg kerüli a szénhidrátokat is. Sok folyadékra vagyok ítélve, és abbahagyatták a vízhajtó szedését. (Nem én találtam ki, hogy az jó nekem.)   
Így jár, aki elmegy laborvizsgálatra. A vérképe spicliskedik állapotáról, és minden adata bekerül az elektronikus nagykönyvbe. Ettől kezdve nincs megállás. Egyik orvos adja a másiknak, a kontrollokra visszarendelések behálózzák életét, és nincs cége.
Vagy ha igen, akkor abszolúte vége van.
***
Sokkal érdekesebb téma, hogy megkaptam a volt alma materem évkönyvét. Lesz mit tanulmányozni benne. Diáktársak, barátok, ismerősök viselt dolgai, késztetései. A piarista rend feszültséges működése a szocializmus idején. Iskolai ünnepély a NOSZF évfordulója alkalmából. Hazánk felszabadulásának 25. évfordulóján iskolai ünnepély.