Mickey webnaplója

„Alles neu macht der Mai, macht die Seele frisch und frei.
Lasst der Haus, kommt heraus! Windet eninen Strauss!...
…Vogelsang, Hörnerklang, tönt den Wald entlang.” – mondja a német népdal szövege.
Mindent megújít a május, felüdíti és szabaddá teszi az embert. Kicsalogatja a házból csokrot készíteni. A madárdal és a kürtök hangja szól erdő szerte – mondom én szabadfordításban.
Csakhogy nálunk mindez már áprilisban valósul meg.
A megújulás megállíthatatlanul jelen van, az ember felüdül, ha elég primőrhöz jut a szervezete. Szívesen kimozdul a házból, s ha még mozogni tud, felkeresheti az erdőket, hogy elámuljon a párjukat kereső madarak énekétől.
Az idei tavasz kissé késik, de szemmel láthatólag nyomul.
A fák virágba borulnak,
a rügyek kipattannak,
a bogarak magukhoz térnek.
Igaz, hogy ma éppen egy kemény hidegfront támad, de el is takarodik,
és ha Isten is úgy akarja, nem fagynak le a gyümölcsfák terméskezdeményei, hanem a fák bőséges termést hoznak.
A keresztény liturgia az éledezés idején emlékezik meg teszi Krisztus kínszenvedéséről és haláláról, amely aztán húsvétkor a feltámadás dicsőségében teljesedik ki.
Itt egy másik nóta szövegével élek hát, amely jól kifejezi e folyamatot.
A halál és élet harcra szállt.
Meghalván az Élet, a halálon Úr lett.
A halál és élet harcra szállt
…
Fényes nap! Úradta ékes nap!
Isten adta nékünk, azért örvendezzünk.
Fényes nap! Úradta ékes nap!
                                    (Sík Sándor)  

- A kultúra az értelmező szótár szerint az emberiség által létrehozott anyagi és szellemi értékek összessége. A művelődésnek valamely területe, ill. valamely korszakban valamely népnél való megnyilvánulása.
- A FB szerint kultúra egy adott társadalom mindazon ismereteinek összessége, amelyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását biztosítják. A kultúra alapján tudunk eligazodni abban, hogy melyek a fontos értékek és normák az életben.
- Azt olvasom Kassai Lajosnál: „a kultúra bástyái megbillentek”.
-  Hidas Zoltán könyvében ez áll: A„kultúra” ma a legkülönfélébb összetételekben jelentkezik: A viselkedéstől, a gazdálkodástól és a tudományművelésen át a fogyasztásig és saját testünk használatáig mindennek megvan a maga – immár nem is egyes számban értett – kultúrája. A fogalom egyik lehetséges tartalmi kifordulását jelzi, hogy már a „megromlás” és „megrontás” különféle kultúráiról beszélünk ... A tartalmi kiüresedés, vele pedig a világhoz és az önmagunkhoz való viszony teljes megrendülése szinte már elkerülhetetlennek látszik. (Törékeny értelemvilágaink. 2018) 
- A „merényleti” kultúráról olvastam tegnap, miszerint az elnökük és egyik jobb keze likvidálhatók lennének, legalábbis az amerikaiak tekintélyes része egyetértene vele.
Sietek leszögezni, hogy ez a kultúra nem kultúra, hanem kulturálatlanság, sőt rosszabb: barbárság.
A kultúra valamennyi meghatározása értékek hordozásáról, értékek megjelenítéséről, képviseletéről szólnak.
Az anarchia, a bajkeverés semmiféle értéket nem hordoznak, csupán felborogatnának mindent, ami emberek munkájával megszületett. Az idézett diabolikus magatartás teljesen kizárja a kulturáltságot. Ne nevezzük hát kultúrának, mert a kanyarban sem találkozik a kétféle magatartás egymással.
Értem én a viccet, de a szócsavarásnak van egy immár elviselhetetlen foka, amikor egyesek a fehéret feketének, a jót rossznak, az alattomost erényesnek mondják.
Ne tegyék!
lyen alapon nincs értelme a kommunikációnak.

A vadász csak ül a bokorban, de nem jön semmi.
Két értelme adódik: A vadállatok elkerülik; székrekedése van.
Van úgy, hogy a blogger is csak ül, csak ül, és nem jön semmi.
A semmiről pedig legfeljebb a matemetikusok tudnak írni.
Pl. hogy a semmit a rómaiak nem jelöltek számmal.
Pl. hogy nullával nem lehet osztani.
Nekem ez utóbbi furának hatott, de hát a valósággal nehéz vitatkozni.
Semmivel csakugyan nem lehet osztani.
Szorozni lehet, bár százszor nulla vagy ezerszer nulla, egyaránt semmi.
Van tovább egy negatív élményem is gimnazista koromból.
Valamit elszámoltam a táblánál felelés közben, és nullát hoztam ki végeredményképpen.
Kovács M. megjegyezte: A maga tudása nulla. (Magázott bennünket.)
Én tévedtem a táblánál, Kovács M. meg tévedett, amikor tudásomat jelentősen alulértékelte.
***   
A magyar fülnek mókásak az itt következő focistanevek.
Persze lehet, hogy csak nekem furák:
Lukaku,
Cucurella,
Amougou,
Onana,
Alaba,
Fofana,
Pepe,
Donnarumma,
Kaká,
Sarr…
Nem is folytatom.

Azt hiszem, hogy az önéletrajzok legizgalmasabb része, hogy a
valamilyen országban,
valamilyen korban,
valamilyen családban felnövő, és a
legkülönfélébb tehetségekkel megáldott emberek hogyan fejlődnek – akár kacifántos körülmények között – odáig, hogy a tehetségeik mentén betöltött hivatásukat elérjék.
Mit hozott von Haus aus Mozart,
mit Gorkij,
mit Mark Twain,
mit Széchenyi Zsigmond,
mit Louis Armstrong,
mit Papp Laci,
mit Einstein, Bud Spencer vagy Karinthy Fricike.
A kis gyerek lassacskán ráébred, hogy mire is van teremtve, és elkezd afelé orientálódni eladdig, mígnem kiköt a talentumainak megfelelő hivatásnál.
Az az érdekes, hogy a fiatalkorban megélt hatások hogyan befolyásolják később döntésében. Miket vállal fel, hogy gyerekkori álma megvalósuljon, vagy éppen félrenevelt mivolta ellenére mégis megtalálja a természetes képességeinek megfelelő kereső foglalkozást.
Elég arra gondolni, hány zenszerzőt, hangszeres művészt, írópalántát stb. próbáltak pl. jogi pályára terelni a szülők – hála Istennek, eredménytelenül.
Családunkban anekdotaszerű, hogy apámék keresztapja, egy ügyvéd, kérdezgette őket, keresztgyerekeit, hogy ki milyen pályát akar választani. Egyikük azt mondta: szaxofonozással szeretné megkeresni a kenyerét. A vidéki ügyvéd sajátos tájnyelven jegyezte meg: „a szvaxofon az nem pála”, és legyintett.   
Duke Ellingtont szerencséjére nem tiltották el a zongorázástól.
Azt szeretném hangsúlyozni, hogy az életrajzok leizgalmasabb része ez: a szárnybontogatás mikéntje.
A kibontakozás utáni részek ezekhez képest csak „zöngicsék”.
   

Szeretek életrajzokat olvasni. Művészekét, s leginkább a zenészekét, mivel a zene világa áll hozzám legközelebb. Szívesen végig olvastam Duke Ellington életéről szóló könyvet (Mindenem a muzsika), és számos hasonló önéletírást. Ezek közé tartozik a minap a könyvmegállóból elhozott kötetke: Mario del Monaco: Életem és sikereim c. könyve.
Jól ír Monaco.
Bár az opera világa nem az, ami a legerősebben vonz a műfajok közül, de erről Monaco nem tehet, mint ahogy én se. Valamelyes rálátásom van a dalművekre, ahhoz elég, hogy élvezhessen kacifántos, humorral is átitatott művét.
Olyan sokrétű az emberiség, olyan végtelenül sok epizódból áll össze a világtörténelem, hogy az ember nem győzi minden részletét átlátni. De amikor Papp Laci könyvét olvastam, ott voltam vele mindannyiszor a szorítóban, amikor Széchenyi Zsigmond köteteit, vele vadásztam a világ megannyi pontján. Amikor Borsos Miklóst olvastam, együtt csavarogtam vele az azúr parton. És hány, de hány hasonlóról tudnék beszámolni. Emberek, tájak, történetek, sorsok, a legnagyobb sokszerűségben.
***
Tegnap hazafelé vonatozva az az érzésem támadt, hogy fővárosunk egy-egy részét ismerem csak, de igen sok régiója ismeretlen előttem. A vasút ott jár, ahol más közlekedési eszköz nem. Abból az aspektusból nézelődve csupa, alig ismert tájra látok. Bonyolítja a helyzetet az is, hogy az épített környezet folyamatosan változik, fejlődik, átalakul. A rozsdanegyedek felszámolása zajlik, az új épületek megváltoztatják a korábban már ismert táj arculatát.
Igaz az is, hogy ritkábban mozdulok ki megszokott odumból. Joggal érnek meglepetések, amikor mégis ráveszem magamat az utazásra.
***
Berobbant a tavasz, és igen ellentmondásosan. Sorra zöldülnek a fák, sorra nyitnak a virágok, és ehhez képest egy komisz hidegfront szeretné felejtetni, hogy itt a tavasz. Nincs ebben semmi új, mégis meglep, hogy nem fokozatos a hőmérséklet-emelkedés.         

Tegnap olyan erősen sütött a nap, hogy az erkélyünk árnyékolóit leengedtem. A három bambuszszálakból képzett rolóból ömlött a kőpor. Felettünk az erkély kövének a cseréjét végezték.
Ejnye, ejnye…  
Ezt gondolhatták volna azok a poszméhek is, amelyek legalább egy óráig köröztek a korábban tekercsbe kötött nádszálak között, s amelyeket leeresztettem , és immár síkba terítve leledzettek. A jószágok sehogy se értették, hogy mi történt itt alkalmi birodalmukkal.  
***
Ma utaztunk.
Vonattal, messzire, aztán vissza.
A szokásos tájakon vezetett utunk.
Szeretem az ablakon való kibambulást, hátha látok vadakat mozogni.
Valamennyire bejött számításom.
Láttam egy „vad”kutyát, utóbb három őzet, egy üreginyúl társaságot, két tőkésrécét repülés közben.
Láttam a minket vendégül látó rokonokat, és velük együtt nagyon jó hangulatban telt a nap.
Cseresznyefájuk virágba borult, gyönyörű, lefotóztam, s ha a számítógépem úgy fog működni, ahogy én szeretném, akkor majd megmutatom. addig türelmet kérek.
Magam is igyekszem türelmes lenni.    

Már megírtam kb. 7000 posztot.
A mai posztot több ezer éve mások írták meg, de valamiért ma is aktuális a mondanivalója.
Az ármánykodás, a rosszindulat időről időre fellángol az emberekben.  
Lássuk hát, mit jegyeztek fel egykor:
OLVASMÁNY a Bölcsesség könyvéből
A bölcs ember Istentől kapott feladatnak tekinti az életet.
Csalfa észjárásuk miatt azt mondják egymásnak a gonoszok:
„Leselkedjünk az igazra, mert terhünkre van.
Szembeszáll tetteinkkel: bepanaszol bennünket törvényszegésért, és szemünkre hányja, hogy vétünk a tisztesség ellen.
Dicsekszik, hogy ismeri az Istent, és Isten gyermekének mondja magát.
Vádol bennünket, amiért így gondolkodunk; még a látása is terhes nekünk, mert az életmódja elüt másokétól, és szokatlanok útjai.
Hamis pénznek néz bennünket, és mint szemetet, kerüli útjainkat. Az igazak végső sorsát boldognak hirdeti, és dicsekedve atyjának nevezi az Istent.
Lássuk hát, igazak-e beszédei.
Figyeljük meg, mi végre jut!
Mert ha valóban igaz, hogy ő Isten gyermeke, akkor Isten megóvja őt, és kiszabadítja ellenségei kezéből.
Tegyük próbára, gúnyoljuk és bántalmazzuk őt, hogy megismerjük szelídségét, és kipróbáljuk türelmét! Ítéljük gyalázatos halálra, hiszen azt mondta: ő Isten oltalmában részesül!”
Így gondolkodnak, de tévednek, mert gonoszságuk vakká tette őket. Nem ismerik Isten titkait…

Többször eszembe jutott már, hogy a használt Chevrolet Kalosunk kb. ugyanannyiba került, mint az új svájci hallókészülékem. Az egyik kb. 15 000 alkatrészből áll, és több mint egy tonna a súlya, a másik néhány grammos, és miniatűr automatizmus működteti.
Persze nehéz az összevetésük azért is, mert egészen más célt szolgál a két eszköz.
Az egyik háztól-házig szállít, megkönnyítve mozgásunkat,
a másik minden hangot felerősít: a kívántakat és a nem kívánatosakat egyaránt.  
Az autózás igen hasznos elfoglaltság. De a fővárosban egyre komiszabb valami.
Ismerősöm meséli, hogy van a lakása közelében egy alkalmas parkolóhelye, ahonnan nem igazán meri elmozdítani kocsiját, mert azonnal elfoglalják, és akkor kereshet szabad helyet, esetleg órákig is körözve.
Van ebben valami tragikomikus. Visszanyalt a fagyi.
Azért volna az autó, hogy engem szolgáljon, s mintha manapság egyre inkább az ellenkezőjére váltana. Nincs elég hely a parkolásra. A legkisebb szabálytalanságért is büntetnek rajtaérés esetén. Pl. forgalommal szemben állsz meg a járda mellett, stb.
Az autózás szabadságát autósrabszolgaság váltja fel.
Régi megállapításom, hogy korunk embere saját komfortjának a rabszolgája.
Hajt a komfortért, majd az egyre komplikáltabb eszközök hibáinak a kiküszöbölése hajtja tovább, mert ez is elromlik, meg az is elromlik.
Nincs kiszállás a mókuskerékből, hacsak nem akar egyszerűbb létmódra váltani.
Aránytalanságokat ígértem. Van rájuk bőségesen példa. Oka pl. az árak ide-oda rángatása. Nincs kapaszkodó. Az üzletek hol leáraznak, hol feláraznak.
Ami állandó, az csak az árak utolsó számjegye. Az áruk 99%-ának 9-re végződő ára van. Ez nonszensz. Csupán parasztvakítás, amely rendre be is jön. Nem fizetsz kétezer forintot, csak ezer valahányszázat, hiszen az árun világosan feltüntetve: 1999 Ft.  
Az állam tiszteletre méltó szándéka a kereskedelem mohóságának a megfékezése. Értelmes cél, az alapvető élelmiszerárak árrésének maximálása. Tapasztalatom szerint a nem alapvető termékeké az intézkedéssel párhuzamosan nő.
Úgy működik ez, mint a nyusziléggömb. Felfújom. Egyik tapsifül megtelik levegővel, a másik nem. Ha a telit megnyomom, azonnal kicsire zsugorodik, miközben a másik megnő.
Igazi minőségi változás pedig nem történik.

Ötvenhárom éve ezen a napon már elhoztam a zsakettet a kölcsönzőből.
Délelőtt elugrottam az esküvős menyasszonyi csokorért (15 szál gerbera), és el a hidegtálakért.
Az alkalmas borok már nagy mennyiségben a leendő feleség lakásában voltak. Jöttem-mentem gőgösen a gangon. P. megállított:
- Nem látszik rajtad, hogy izgulnál, légy szíves, és legalább egy kicsit légy feszült!
Azt hiszem, hogy nem lettem feszültebb.
Arra figyeltem, hogy minden időben, rendben legyen, mert fél négyre a Domonkosok templomában kell lennünk, ha nem akarunk elkésni a saját esküvőnkről.
Minden klappolt.
Fél négyre ott voltunk teljes díszben, elég sok rokonnal.
És vártunk, és vártunk kb. negyed órát, mire az előző esküvőről távoztak az érdekeltek.
Elkezdődött a szertartás.
A Mátyás-templom ifi kórusa énekelt, Tardy László vezényelt, Ella István orgonált, Cs. magnóra vette, Koós fotós tette a dolgát, mi meg azt mondtuk, hogy holtáiglan, holtomiglan igen.
Rég volt, szép volt, az alkalomról zömmel fekete-fehér képek készültek.
Az alkalmas bor estig elégnek bizonyult, a szendvicsek elfogytak, mi meg egyszerűbb szerelésben Pestszenterzsébetre indultunk, mert este bulit rendeztek P.-ék az új házasoknak. (Aznap három pár esküvője volt köreinkben.) 
Örömködtünk egymásnak, majd szállásunkra térve konyakot ittunk a nagy ijedségre.
Azóta közös háztartásban élünk. Növekedő, majd kirepülő gyerekeink négyen lettek, az ő utódai tizenegyen.
Ha tehetik, meglátogatnak minket unokástul, vagy nélkülük.
Sose elég belőlük.
Meg is morgom rendszeresen:
- Ezek sose jönnek!
Ami persze nem igaz, de jól esik mondani.
Ma – böjt lévén – tejes kakaóval koccintottunk a következő ötven évre.
 

Kedves ismerőseim csaknem naponta invitálnak kiállítás-megnyitóra, előadásra, lelkigyakorlatra stb. Ma egy még érdekesebb meghívást kaptam. Kerékpártúrára hívnak Veszprémbe – boldoggá avatásra.  
A drótszamáron való lovaglás gyerekkoromtól kezdve csakugyan hozzátartozott mindennapjaimhoz. Mikor első bringámat megkaptam, „alig értem fel a vázat”. (Váz alatt is bicikliztünk még ifjabb koromban, amikor még túl nagynak bizonyult a felnőtt férfiváz.)
Amikor belenőttem a 28 collos cangába, elmentünk fiúk hárman Baracskára, oda-vissza.
Egy újabb alkalommal ugyanebben az összetételben Velencefürdőre oda-vissza. Jószerével lámpa nélkül érkeztünk este 10-re haza. Életveszélyes vállalkozásnak tűnik visszagondolva).
A még nagyobb megmérettetés idején 19 éves lehettem. Egy sebességet tudó, 20 kilós orosz kerékpárral a Balatont vettem célba. Keserves volt feltekerni a 70-es úton Kamaraerdőnél, és még tovább. Velencén tettem le először lábamat a pedálról. A tejivóban magamba szedtem félliter kakaót, s a nyári melegben ezzel az üzemanyaggal érkeztem le B.szabadi-Sóstóra, ahol a délután folyamán még egy kicsit bringáztunk E. barátommal.
Már fiatal felnőttként adódott, hogy Paksra költözött testvérünket látogattuk meg a Duna-mentén lekerekezve, talán háromszor is egymást követő nyarakon.
Nagy élmény volt megmártózni menet közben a Dunában. Lenyelni egy fagyit, más alkalommal „vöröshagymás zsírosdeszkát” (a zsíroskenyeret hívtuk annak), egy sört.
Mind szép élmény volt, és mind ködbe vész lassanként.
A Balatontól kilométerre eső strandokat egy-két éve még felkerestem nyeregbe pattanva (felkászálódva), de azóta semmi közelebbi ismerkedésem nem esett a bicikllikkel.
Ha ma kellene tekernem, talán a házunktól a Duna-partig sikerülne eljutnom.
Már nincs is cangánk a garázsban.
Ezeket figyelembe véve alig hiszem, hogy sikerülne akár három nap alatt is Veszprémbe kerekeznem.
Nincs mit szégyenkeznem, elvégre is a 79. évemet taposom (két pedál helyett egyelőre hármat is – az autónkban).